5.-6. Fejezet

 

ÖTÖDIK FEJEZET

 

 

A szombat reggel sűrű volt. Ugyanazt a menetrendet követtem, mint mindig, amikor Clearrel meglátogattuk Michaelt: Reggel hatkor keltem. Reggeliztem. Lezuhanyoztam. Felöltöztem. Hétkor elhagytam a házat, hogy elmenjek anyámért, aki mindig pontos volt. Aztán egyenesen a börtönbe mentünk.

Szokás szerint, Clear szemei ragyogtak, miközben folyton fecsegett, és örült, hogy hamarosan találkozik Michaellel. Olyan gyakran látogatta, amilyen gyakran csak tudta. Ha nem lett volna az a kétségbeesett igénye, hogy elhiggye, boldog – bár abnormális – család vagyunk, én valószínűleg egyáltalán nem látogatnám meg.

Clearrel ellentétben, nekem sikerült megvetnem Michaelt. Nemcsak a tettei miatt, hanem azért is, mert egyszer megszerettette magát velem.

Gyerekként imádtam az „apukát”, aki leveleket és verseket küldött, aki képeket rajzolt nekem, és aki miatt szeretettnek éreztem magam. De hamar megtanultam, hogy csak azt mutatta, amit láttatni akart – vagy talán azt, aki lenni akart.

Mindenesetre sosem találkoztam az igazi, hús-vér Michael Bale-lel. Nem a maga teljességében. Csak apró pillantásokat láttam róla, amikor az őrök durván viselkedtek Clearrel vagy velem; sötét, dermesztő villanásokat, amiktől felállt a szőr a hátamon. Mégis, állítólag mintafogoly volt.

Néhány órával később már áthajtottunk a börtön kiterjedt drótkerítésén, és megálltunk a parkolóban. Miután átestünk a biztonsági ellenőrzésen és a motozáson, beengedtek minket. A folyosó nem vezetett tovább az épületbe. Hanem kifelé. Jól gondozott kertek mellett haladtunk el, miközben átmentünk egy újabb épületbe, ahol újabb biztonsági ellenőrzésen estünk át.

Miután számtalan ajtón átengedtek minket, végre megérkeztünk a beszélőbe. Mindig is egy középiskolai menzára emlékeztetett, csak éppen barátságtalan és jellegtelen volt, fém- és cementszag volt bent, és őrök felügyelték a rendet. Az asztalokon kívül volt néhány automata, amelyekben édesség, chips, gyümölcs és szendvicsek voltak. Az üveg válaszfal mentén egy sor érintkezés nélküli fülke húzódott.

Az asztalok körül nők, férfiak és gyerekek ültek. Néhányan nyugtalannak, mások izgatottnak tűntek. Ez utóbbi világos volt, míg én mindig kordában tartottam az érzelmeimet. Hagytam, hogy anya a saját buborékjában éljen, de nem tápláltam azt a fantáziáját, hogy mi egy normális, boldog, szerető család vagyunk. A helyzetünkben egyáltalán nem volt semmi normális. Egyáltalán nem volt normális, hogy egy szociopatával szemben ülsz, miközben úgy mosolyog rád, mintha a saját angyala lennél, akit egyenesen a mennyből küldtek.

Libabőrös lettem. Nem akartam ott lenni. El akartam menni. Hazamenni. Addig enni a süteményt és a fagylaltot, amíg annyira tele nem leszek, hogy majd szétpukkanok.

Fintorogva néztem egy ragacsos foltot az asztalon. Istenem, belehalnának, ha ténylegesen letakarítanák az asztalokat? Ez nem volt éppen rakétatudomány. Biztos voltam benne, hogy van egy csomag nedves törlőkendő a táskámban. Azzal kellene...

– Drágám, jól vagy?

Pislogva néztem anyámra, felriadva a kényszeres takarítási kábulatból, amit mindig az idegesség vagy a stressz idézett elő. – Jól vagyok.

Ebben a pillanatban hozták be a foglyokat. A szokásos élénk narancssárga ingébe és kék nadrágba öltözött Michael körülnézett. Végül meglátott minket, és elmosolyodott. Nagyjából az összes rab mosolygott, láthatóan hálásak voltak, hogy kikerültek a cellájukból.

Clear azonnal talpra állt. Erősen átölelte Michaelt, aki megcsókolta az arcát. Jóképű, sármos és szimpatikus volt. Könnyű volt megérteni, hogy Clear miért szeretett bele.

– Jól nézel ki, édesem – mondta Clearnek. Halványkék szemei ezután rám siklottak. – Kensey, kicsim, már ezer éve nem láttalak.

Nem álltam fel. – Szia! – Egy apró mosolyt villantottam rá, és azt gondoltam, hogy cseszett módon hálás vagyok, és egyben neheztelek is rá azért – bár ez bizonyos szempontból csavaros volt –, mert boldoggá tette Cleart. Ez olyasmi volt, amire egyedül sosem voltam képes. És egy boldogtalan Clear önpusztító Clear volt.

Még mindig mosolyogva leült a velünk szemben lévő székre. – Szeretem, ha meglátogatnak a lányaim. Meséljetek, hogy mennek a dolgok!

Hagytam, hogy Clear beszéljen. Michael végig fogta a kezét, de az enyémet nem kérte. Soha nem is tette. Tudta, hogy küzdök az egésszel, és úgy tűnt, tiszteletben tartja ezt. Vagy talán azért nem erőltette, mert félt, hogy egyáltalán nem fogok eljönni.

Egyszer azt mondta nekem, hogy nem haragszik rám, amiért nehezemre esik szeretni és megbocsátani neki, mert ez azt mutatja, hogy ő és Clear jól neveltek. A „nevelés” nem az a szó, amit én használtam volna.

Clear megveregette a kezét. – Ki kell mennem a mosdóba. Mindjárt visszajövök.

Ahogy elsétált, Michael oldalra döntötte a fejét.

– Valami nyugtalanít téged, Kensey-m!

Nem akartam elvesztegetni azt az időt, amit kettesben töltöttünk, ezért azt mondtam: – Tudnom kell, hogy írt-e neked valaki, vagy járt-e nálad, aki kérdéseket tett fel rólam, vagy bármilyen érdeklődést mutatott irántam!

– Kérdéseket? – A szemöldöke összeért. – Miféle kérdéseket?

– Személyes kérdéseket. Vagy talán csak megemlítettek...?

Az ujjaival az asztalon dobolt. – Miért kérdezel ilyesmit?

Mivel tudtam, hogy csak akkor lesz velem őszinte, ha én is őszinte vagyok vele, tájékoztattam Smithről.

A szeme összeszűkült, és rövid időre valami sötét lobbant benne, amitől bizseregni kezdett a bőröm, de az arckifejezése egyébként nem változott. – Korábban kellett volna hozzám fordulnod! – A hangja halk volt, enyhe fenyegető éllel.

– Említett valaki engem?

– Igen, ami azt illeti. De kétlem, hogy ilyen játékot űzne veled. Egy Noah Linton nevű író a történetemet akarja. Nem olyan, mint sokan mások, akik azért jönnek ide, hogy interjút készítsenek velem. Neki nem a szenzációról van szó. Nem a bűntényekről, amik miatt itt vagyok. Hanem a helyzet pszichológiája érdekli.

– A helyzet pszichológiája?

– Tudja, hogy az vagyok, akit úgymond mintafogolynak neveznének. Azon tűnődik, hogy a házasság és az apaság rehabilitált-e valahogy. Érdekli, hogy egy olyan látszólag normális ember, mint az anyád, miért kötelezte el magát mellettem. Arra is kíváncsi, milyen lehetett neked, hogy én vagyok az apád; hogyan hatott és formált téged. Ebben az értelemben profilozni akar minket, ami azt jelenti, hogy mindent megtudni rólunk, amit csak tud. Nem igazán tekint ránk emberként. Alanyok vagyunk, akiket megfigyelhet, mérlegelhet és tanulmányozhat. De nem játszik velünk, ezért nem gondolnám, hogy ő lenne Smith.

– Finch megkeresett engem és anyát, és interjút kért.

– Gondoltam, hogy esetleg megteszi – mormogta Michael, az arckifejezése elsötétült.

– Van még valaki?

Megrázta a fejét.

Az arcom belső felébe haraptam. – Valaki, akire illik Ricky Tate személyleírása, elment Redwaterbe, úgy adva ki magát, mint akivel egy klubban találkoztam, és megpróbált információkat szerezni az emberektől rólam.

Michael szeme ismét felcsillant egy röpke pillanatra.

– Ahogyan a Ricky hozzád írt leveleiből emlékezhetsz, a szintaxisa borzalmas, és a szóválasztéka sem túl széles. Smith is mutat ilyen gyengeségeket?

– A nyelvtan lehetne jobb, és sok az ismétlődés, ami a megfogalmazásokat és a kifejezéseket illeti. Emellett sok a szleng és az esetlen mondat, mintha valaki beszélne, nem pedig írna.

– Ricky eléggé rajong a szlengért.

– De nem vagy meggyőződve róla, hogy ő az – éreztem.

– Nagyon impulzív. Gyerekes. Egyszerű gondolkodású. Nehéz elképzelni, hogy kitalálna ilyen módot, hogy gúnyolódjon veled, nemhogy még türelme is legyen egy ilyen terv kivitelezéséhez. De nem lehetetlen, hogy ő az. És ha Redwaterben bóklászott, információkat halászva, annak biztos oka volt. Az is lehet, hogy egyszerűen csak azt remélte, hogy pontosan azt teszed, amit most csinálsz, és elmondod nekem – akkor megkapná a figyelmemet. – Michael elhallgatott, amikor Clear kijött a mosdóból, de ő egy automatához ment. – Van még valaki, akiről úgy gondolod, hogy ezt tehette? Esetleg valamelyik a Buchananek közül?

– Tényleg nem tudom. Ha valamelyikük valahogy rájött volna, hogy író vagyok, akkor inkább kiteregetné az információt, hogy elbassza az életemet, mint hogy játszadozzon velem.

– Egyetértek. Gondolom, az anyádnak semmit sem mondtál erről.

– Aggódna.

Bólintott. – Igen, aggódna. Egyelőre megtartjuk ezt kettőnk között. Lehet, hogy egyszer majd el kell mondanod neki.

Igaza volt, és én nem vártam ezt. – Ricky megadta neked a címét, hogy válaszolhass a leveleire, ugye?

– Igen, de nem őriztem meg a leveleit, és nem emlékszem a címére. Arra emlékszem, hogy Jacksonville-ben él az anyjával. Ne keresd őt, Kensey! Légy okos! – Lehet, hogy mondani akart még valamit, de aztán Clear közeledett.

Visszaült a helyére, és elmosolyodott. – Szóval, miről is van szó?

Nem sokkal később, amikor a látogatásnak vége lett, Clear még egyszer megölelte Michaelt. Ő felém fordulva megkérdezte: – Kaphatok egy ölelést, kicsim?

Észrevettem a könyörgést Clear könnyes szemeiben. Megöleltem, és szótlanul elfogadtam az arcomra adott puszit.

– Köszönöm, angyalom! – mondta mosolyogva. – Gyere el hozzám hamarosan újra!

Clear szipogott, miközben ismételten átkeltünk egyik ajtón a másik után. Csak akkor éreztem úgy, hogy igazán levegőt tudok venni, amikor már a parkolóban voltunk. Mindig is úgy éreztem, hogy ez a hely fojtogat és bezár.

Amikor végre kihajtottunk a kapun, a gyomromban lévő csomó fellazult. Soha nem lett könnyebb odamenni. Számomra soha nem volt olyan normális, mint Clear számára.

Hazafelé menet elaludt, ami eléggé jellemző volt. A látogatások jobban kimerítették, mint ahogy azt be akarta vallani. A csend lehetőséget adott arra, hogy átgondoljam mindazt, amit Michael mondott.

Igaza volt Rickyvel kapcsolatban; úgy tűnt, a kis szarházinak nem volt elég türelme vagy önuralma ahhoz, hogy véghezvigye ezt a szarságot. De az emberek változnak, nem igaz? Még csak tinédzser volt, amikor először robbant az életembe. Most huszonkilenc éves lenne. Talán érettebb. Valószínűleg jobban ura önmagának.

Számomra túlságosan is véletlen egybeesésnek tűnt, hogy Redwaterben lógott, amikor engem... mi is volt a helyes kifejezés erre? Kigúnyoltak? Célba vettek? Játszottak velem? Ricky egyszer már mindhárom dolgot megtette velem. Biztos voltam benne, hogy most újra megtette.

Amikor végre megálltunk Clear háza előtt, óvatosan felráztam. – Anya, itthon vagy.

Egy enyhe rántással felemelte a fejét. – Sajnálom, édesem, nem akartam elaludni!

– Semmi baj!

– Nem akarsz bejönni?

– Nem, köszönöm! – Haza akartam menni, és lezuhanyozni. Le akartam mosni magamról a börtön érzését és illatait. Különben is... – Dolgom van. Ez a történet nem fogja megírni magát.

Elmosolyodott. – Akkor kezdd el írni! – Felsóhajtott. – Tudod, néha nagyon megvisel, amikor arra gondolok, hogy soha nem fogok tudni normális dolgokat csinálni apáddal, például együtt enni vele, tévét nézni vele, elvinni téged piknikezni, vagy akár csak egyszer is kettesben lenni vele. Nem bántam meg, hogy hozzámentem, de bárcsak másképp lennének a dolgok! – Megszorította a kezemet. – Köszönöm, hogy eljöttél velem! Tudom, hogy nehéz neked. Megértem, hogy miért. De szüksége van ránk, Kensey! Ha mi nem lennénk neki, senkije sem lenne. És szerintem az megölné őt. – Ezzel Clear kiugrott a kocsiból.

Megvártam, amíg biztonságban bejutott a házba, mielőtt elhajtottam. Vele ellentétben én nem voltam biztos benne, hogy Michael belehalna, ha nélkülünk maradna, de valószínűleg szüksége volt ránk a maga módján. Mi voltunk a legnagyobb kapcsolata a külvilággal. Mi voltunk az esélye arra, hogy valamiféle normális életet éljen.

Őszintén szólva nehéz volt nem érezni egy kis együttérzést valaki iránt, aki nem élvezhette azt az egyszerű szabadságot, ami nekem akkor megadatott. Akinek nem voltak valódi jogai, akitől megtagadták az olyan egyszerű dolgot, mint a választás, aki minden nap azzal a tudattal ébredt, hogy ez lehet az a nap, amikor valaki közli vele, hogy kitűzték aznapra a halálát. Egyszer elmesélte, hogy az őrök milyen kegyetlen dolgokat tettek, például azzal a hírrel ébresztették az embereket, hogy még aznap szembe kell nézniük a végzetükkel... hogy aztán később nevessenek, hogy ez csak egy „vicc” volt. Nem voltam biztos benne, hogy az ő helyükben meg tudnám-e őrizni a józan eszemet.

Talán szar emberré tett, hogy képes voltam egy cseppnyi együttérzést érezni Michael iránt; talán csak emberré tett. Nem tudtam. De már régen megbékéltem vele, mint ahogyan már régen megbékéltem azzal is, hogy törődöm azzal a kisfiúval, aki valaha volt. A fiúval, akitől elvették az ártatlanságát, és akit olyan bántalmazásnak vetettek alá, ami felháborított és feldúlt. Ez...

A szemhéjam megrebbent, amikor a visszapillantó tükörben piros és kék fények villantak fel. Bassza meg! Egy cseppet sem lepődtem meg, amikor megláttam, hogy Joshua Buchanan ül a volán mögött, és integet, hogy húzódjak félre. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt tette. És nem is az utolsó. Soha nem szabott ki bírságot, vagy próbált vádat emelni ellenem. Úgy tűnt, hogy csak azért csinálta, hogy szórakoztassa magát.

Bekapcsoltam a vészvillogót, hogy jelezzem, hogy félreállok, de megvártam, amíg egy jól kivilágított, nyilvános utcába nem érünk. Joshua leparkolt mögöttem, a lámpák még mindig villogtak, és kiszállt a kocsiból. Lassan felém sétált, mintha nem is érdekelné semmi.

Lehajtottam az ablakot, és halvány mosolyt villantottam rá. – Buchanan rendőr! – A fickó imádná, ha azt tenném, amit ő akar – szónokolnék, tombolnék és ellenállnék. Ezért is játszottam mindig nyugodtan, mint mindig, még akkor is, amikor elképzeltem, ahogy a saját gumibotjával hasba vágom. Remélem, a Karma tényleg az a ribanc volt, akinek híresztelték, mert a fickónak komoly seggberúgásra volt szüksége.

Sötét és neheztelő arckifejezéssel bámult rám.

– Tudod, miért állítottalak meg?

Mert egy epikus méretű szarházi vagy, élvezed, hogy visszaélsz a hatalmi pozícióddal, és valószínűleg azért terrorizálod az embereket, hogy kompenzáld a kis farkadat, akartam mondani. Ehelyett egyszerűen azt válaszoltam: – Nem.

– Jogosítványt és forgalmi engedélyt!

Mint mindig, most is szótlanul előkotortam őket a kesztyűtartómból, és átadtam. Mint mindig, most is ráérősen ellenőrizte őket.

Végül visszaadta. – Tudod, milyen gyorsan hajtottál?

– Negyven mérföld per órával. – Ami nem volt több a megengedettnél.

– Biztos vagy benne?

– Nagyon tudatos vagyok a közlekedésben.

Előrehajolt, és az orrlyukai kitágultak. – Ittál valamit.

Egy fintort vágtam. – Nem.

– Alkoholszagot érzek a leheleteden. Szállj ki a kocsiból, kérlek!

– Micsoda? – Ez új volt. – Csak viccelsz!

– Szállj ki a kocsiból!

Seggnyaló szarházi! Úgy tűnik, ma nem a forgatókönyv szerint dolgozott. Fogcsikorgatva kiugrottam a kocsiból, emlékeztetve magam, hogy a fickó nem éri meg a börtönbüntetést.

– Szeretném, ha elvégeznéd az alkoholszondás tesztet – mondta.

Szótlanul együttműködtem, nem akartam semmi olyat tenni, ami ürügyet szolgáltatna neki arra, hogy megvádoljon valamivel. Belül dühöngtem, és azon gondolkodtam, hogy nem kellene-e beruháznom egy voodoo-babába. Úgy hallottam, néha működnek.

– Nos, úgy tűnik, átmentél a teszten – mondta, látszólag meglepődve. Mindketten tudtuk, hogy számára ez csak játék volt. – Mégis, nagyon biztos vagyok benne, hogy alkoholt éreztem a kocsidban. Ugye nincs kifogásod, ha átkutatom a járműved?

De nagyon is volt kifogásom ellene. Kinek ne lenne?

– Nem járulok hozzá a magántulajdonom átkutatásához! – Ami azt jelentette, hogy ha mégis találna valamit, amit tiltott dolognak minősít, azt csak illegális átkutatás útján szerezhetné meg.

Összeszorította az állkapcsát, és előrenyomult felém, hozzászorítva a kocsihoz. Belehaltam, hogy nem térdeltem tökön a bunkót, és nem löktem el magamtól, de Joshuát még jobban megölte, hogy nem reagáltam a provokációra – ez adott erőt ahhoz, hogy higgadt és nyugodt maradjak.

Ahogy egyenesen a szemembe nézett, az övében düh lobogott. És tudtam, miért. Mert Joshua valahányszor belenézett ugyanabba a felemás szempárba, amely az apjáé volt, az arra emlékeztette, hogy Maxwell megcsalta az anyját, és elárulta az egész családját. Megértettem Joshua dühét. Csak a módszerrel nem értettem egyet, ahogyan le akarta vezetni.

– Eljön majd a nap, amikor rajtakaplak valamin, és akkor gyorsan és kíméletlenül rád fogok szállni!

Őszintén zavart, hogy nem talált ki valami ostoba vádat. Mintha élvezte volna, hogy visszaél a hatalmával, de nem akart egy bizonyos ponton túl menni, mintha lett volna egy kódexe, és azt még miattam sem szegte meg. Talán a nagybátyjától, Donaldtól örökölte ezt a kódexet, aki a rajtaütései során könnyen drogot rejthetett volna el anyám házában, de soha nem tette.

– Elmehetek? – kérdeztem nyugodtan.

Közelebb nyomta az arcát az enyémhez. – Azt hiszed, nem látom, mennyire szeretnél most megpofozni!? Azt hiszed, nem tudom pontosan, mennyibe kerül neked, hogy ne reagálj?

– Azt hiszed, nem látom, mennyire megőrjít, hogy nem reagálok?

Közelebb lépett, felemésztve a köztünk lévő utolsó kis távolságot is.

– Én a helyedben tényleg hátrálnék. Annyira rám koncentráltál, hogy a zsaruérzéked nem vette észre azokat az embereket, akik egyre közelebb lopakodtak. Meg lennék lepődve, ha legalább egy ember nem rögzítené ezt az egészet a mobiljával. – Igazam lehetett, mert miután a tekintete végigsiklott a tömegen, két lassú lépést hátrált. De a rohadék rám vigyorgott.

– Mindig örömömre szolgál, Miss Lyons! Vezessen óvatosan!

Beszálltam a kocsimba, beindítottam a motort, és besorakoztam a forgalomba. Csak ekkor engedtem ki a dühömet egy hosszú szisszenésben. Határozottan szerzek egy voodoo-babát.

Mindenféle élvezetes módról fantáziáltam, ahogy bánthatnám, miközben hazafelé vezettem, ahol aztán lezuhanyoztam és átöltöztem. Éppen vacsorát akartam készíteni, amikor megérkezett Sarah.

Még csak nem is köszönt, rögtön berontott, és azt mondta: – Oké, kutakodtam egy kicsit Blake Mercier után.

Becsuktam az ajtót. – Miért?

– Mert ha egy srác érdeklődést mutat irántad, miközben egy másik személy a fejeddel baszakodik, akkor a lehető legbiztosabb akarok lenni abban, hogy a két ember nem egy és ugyanaz! Különben is, Blake kérdezősködött rólad – úgy gondolom, a fordulat tisztességes.

Bólintottam, elismerve ezzel a dolgot.

– Tudom, hogy nem hiszed, hogy Smith Blake. Valószínűleg igazad van. Ezen a ponton azt hiszem, biztosak lehetünk benne, hogy Ricky a mi emberünk. De mindenképpen meg akartam tudni, amit csak lehet Blake-ről.

Sóhajtottam, érdektelenül. Oké, ez totális hazugság volt. Rendkívül érdekelt – csak nem tetszett ez az érdeklődés. Annyira kiismerhetetlen volt, hogy komolyan megdolgoztatta a kíváncsiságom. – Nos, mit hallottál?

Leült a fotelba. – Nem sokat! Nagyon zárkózott. Olyasmi, mint te. Tekintve, hogy dúsgazdag, azt hittem, talán gazdag családból származik. De nem így van. A Mercierek határozottan középosztálybeliek – az apja egy antikváriumot vezetett haláláig, a mostohaanyja pedig rendezvényszervező. A biológiai anyjáról semmit sem tudtam kideríteni – úgy tűnik, nincs képben.

Sarah elhallgatott, majd keresztbe tette a lábát. – De sok mindenben benne van a keze. Befektet néhány vállalkozásba, jobbá teszi őket. Mások után úgy megy, mintha a tulajdonosok megdugták volna az anyját, vagy ilyesmi; aztán szétszedi azokat a vállalkozásokat.

Éreztem, ahogy összehúzódik a szemöldököm. – Tényleg?

– Valószínűleg hallottad a pletykákat, hogy nem minden vállalkozása teljesen legális. Az emberek azt is mondják, hogy van néhány igazán gyanús kapcsolata, de nem tudom, mennyire igazak ezek a dolgok. Azt tudom, hogy néhány vállalkozását az alapoktól építette fel. És ezt kapd ki: a fickóé a Vault.

Felszaladt a szemöldököm. A Vault volt Redwater City egyik legnépszerűbb szórakozóhelye. Az exkluzív, 24 órás klub különleges eseményeknek adott otthont, és helyi hírességeket hozott ide. Egyúttal olyan klub volt, amely sokféle ízlésnek megfelelt. Sajnos sem én, sem Sarah nem engedhettük meg magunknak a tagság árát.

A tetőteraszon párbajozó zongoristák fellépéseit tartották, ahol rendszeresen felléptek humoristák is. A nagyterem állítólag elképesztő volt, ködgépekkel, reflektorokkal és neves DJ-kkel. Volt egy burleszk szint is, amely rendkívül népszerű volt. – Gondolod, hogy igazak a pletykák az alagsorról?

Sarah vigyorgott. – Úgy érted, hogy az egy szexklub – vagy inkább szexszint, mondhatnám úgy is? Lehetséges. Úgy értem, azt hallottam, hogy az embereknek egész más tagsági díjat kell fizetniük, hogy bejuthassanak az alagsorba. Az biztos, hogy szívesen megnézném magam is. Azt mondják, hogy egy kis BDSM tevékenység folyik odalent, de semmi nehéz vagy sötét – úgy tűnik, minden a szórakozásról szól. Én legalábbis ezt hallottam. Lehet, hogy ez csak spekuláció.

Azon kaptam magam, hogy azon tűnődöm, vajon a Vault melyik emelete – ha egyáltalán van ilyen – felel meg Blake ízlésének. – Tegnap együtt kávéztam vele Cash étkezőjében.

Sarah álla leesett. – És ezt miért csak most mondod el nekem?

Megvontam a vállamat. – Nem tűnt fontosnak.

Előrébb húzódott a székében. – Nos, ki hívott kit kávézni?

– Blake megállt az étkezde melletti kisbolt előtt, és megkért, hogy szálljak be a kocsiba. Azt mondta, beszélgetni akar. Nem voltam hajlandó vele menni, ezért azt javasolta, hogy beszéljünk az étkezdében.

Sarah intett a kezével, ösztökélve, hogy folytassam. – És? Mit akart?

– Összefoglalva, egy éjszakát.

Az orrát ráncolta. – Ennél többet érsz.

Bólintottam. – Azt mondta, hogy még ha akarna sem tudna párkapcsolatot nyújtani nekem, bármit is jelentsen ez.

– Soha nem hallottam egyetlen nő nevét sem vele kapcsolatban. Abból, amit az unokatestvérem mesélt, Blake egy lecsapós fajta, ami nagyon kiábrándító. – Nagy levegőt vett. – Blake-ről semmi sem utal arra nekem, hogy „potenciális zaklató”, de azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy Ricky Tate-et meg kellene néznünk. Neki kell lennie.

– Egyetértek. Emlékszel, hogy néz ki, ugye?

– Nehéz elfelejteni valakit, aki egyszer úgy üvöltözött veled, mint egy szörnyszülött, miközben egy kalapácsot tartott a kezében.

Ez igaz. – Jól van. Mindketten figyelni fogunk rá. – Valaki előbb-utóbb ki fogja szúrni. Aztán lecsapok arra a kis pöcsre.

HATODIK FEJEZET

 

 

– Miss Lyons?

A bárhoz vezető út felénél megfordultam, és egy kopaszodó, közel ülő szemű, tokás arcú férfit láttam közeledni felém, aki épp a szürke öltönye zakójába törölte a kezét. Azonnal jelzett a belső vészjelzőm.

– Mit akar?

Ha nyugtalanította is a durvaságom, nem mutatta.

– Hagytam néhány hangüzenetet a telefonján. Noah Linton vagyok.

Nem fogtam meg a felém nyújtott kezét. – Viszontlátásra, Mr. Linton! – Sarkon fordultam, és a bár felé vettem az irányt.

– Várjon! – Sietett, hogy felvegye a lépteim tempóját. – A mostohaapja figyelmeztetett, hogy nem szokott interjúkat adni, de én nem egy sztorit keresek! Szeretném felfedezni...

– Tényleg nem érdekel, Mr. Linton! Ha Michael Bale elméjének működésén akar elmélkedni, ahhoz nincs szüksége rám.

– Érdekes, hogy a nevén emlegeti, nem pedig „mostohaapjaként” – tűnődött.

– Valóban?

– Sok évet töltöttem azzal, hogy a bűnözői elme mélyére ássak. Szerintem a szociopatákat teljesen félreértik.

Ettől megtorpantam. Megrökönyödve pislogtam.

– Félreértik?

– Nem mindegyikük gyilkol, pont úgy ahogy nem minden gyilkos szociopata. Amit szeretnek, az a hatalom. Az emberek különbözőképpen definiálják a hatalmat – pénz, hírnév, tisztelet stb. Egyesek számára a végső hatalom az irányítás a felett, hogy valaki éljen vagy haljon.

– Akkor azoknak a bizonyos embereknek sebésznek kellett volna menniük. Most pedig, ha megbocsát…

– Talán megihatnánk együtt egy kávét. Ott vár egy taxi. Elmehetnénk oda, ahová csak akarja, és...

– Nem! – A bárhoz értem, de nem nyitottam ki az ajtót. Nem akartam, hogy belépjen. – Menjen el, Linton! Ne raboljon el több időt az életünkből!

– De...

– Minden rendben van itt? – kérdezte kurtán Cade, kisétálva a CCC-ből, miközben a kezét egy olajos rongyba dörzsölte.

Linton idegesen megigazította a zakója hajtókáját. – Igen, persze! Csak beszélgetünk. És Ön?

Cade hümmögött. – Nekem úgy tűnik, Kensey nem akar veled beszélgetni. Igazam van?

Linton szája elvékonyodott. – Igen, de...

– Akkor megkérlek, hogy tűnj el a birtokomról, és kurvára hagyd őt békén!

Linton Cade-ről rám nézett, majd kihúzta magát teljes magasságába. – Miss Lyons, nagyon remélem, hogy meggondolja magát, hogy beszéljen velem. Megadtam a számomat a hangüzenetekben, amiket hagytam önnek. Nyugodtan hívjon bármikor. – Azzal a járdaszegély mellett álló taxihoz sétált.

Cade hozzám lépett. – Jól vagy?

Bólintottam, és néztem, ahogy a taxi eltűnik az úton.

– Ez az a fickó, akiről apámnak meséltél? Az igazi krimiszerző?

– Igen.

– Ő az oka annak is, hogy mostanában olyan furcsán viselkedsz? Úgy tűnik, te és Sarah mostanában sokat sutyorásztok.

Bűntudat mardosott. Cade jó barát volt, és nem szerettem volna ilyen horderejű dolgokat eltitkolni előle. A probléma az volt, hogy ő túlságosan is védelmező típus, így teljesen túlreagálná, ha hallana Ricky Tate-ről. Amíg nem válik elkerülhetetlenné, nem állt szándékomban elárulni neki.

– Azt hittem, hogy valami köze lehet Blake Mercierhez – tette hozzá Cade, figyelmesen nézve rám. – Nancy mondta, hogy együtt kávéztál vele az étkezdében.

A francba! Elfelejtettem, hogy a nő egy igazi locsi-fecsi. – Éppen a nézeteltéréseinket oldottuk meg. – Azóta nem láttam őt. – Mindegy, most mennem kell dolgozni!

– Csinálsz valamit később?

– Szórakozni megyek Sarah-val. – Az volt a szándéka, hogy jól érezzem magam, és megfeledkezzem Rickyről.

– Hova?

– Nem tudom! – Összevontam a szemöldököm. – Nagyon titokzatos volt ezzel kapcsolatban.

Csak később, aznap, amikor már a lakásán készülődtünk, árulta el végül. – Edilio be fog csempészni minket a Redwater Golf Clubhouse-ba.

Eltátottam a számat, nem igazán osztozva az izgatottságában. – A klubházba?

– Igen. Nagyon szívesen!

– A hely kizárólag fizető tagoknak van fenntartva. Még ha az unokatestvérednek sikerülne is becsempésznie minket, akkor sem engedhetnénk meg magunknak az italokat. – Az árak felháborítóak lehetnek.

– Dehogynem, Edilio a csapos – ő adhat nekünk ingyenitalt. – Az egyik kezét a csípőjére tette. – Ma este nem Sarah vagyok, te pedig nem Kensey! Nem, hívhatsz Zarának, én pedig Keeley-nek foglak nevezni.

– Miért?

– Csak!

Hitetlenkedve ingattam a fejem. A csaj megőrült.

 

 

A klubház egy szóval leírva, pazar volt. A fényes márványpadlójával, magas mennyezetével, a többszintes csillárjaival és díszléceivel szöges ellentéte volt a Chrome Canvas bárnak. De nem a dekoráció miatt éreztem magam kívülállónak. Hanem a drága ékszerek csillogása, a dizájnercipők fénye, és a simára fésült tökéletes frizurák miatt. Nem illettem oda. Még a piros szaténruhámban és a csinos magassarkúmban sem. Nos, Sarah ruhája és magassarkúja – kölcsönvettem őket az estére.

Hálás voltam a halvány világításért. Semmi mást nem akartam, mint beleolvadni a háttérbe... de rohadt nehéz volt ezt megtenni, amikor a barátnőm ragaszkodott hozzá, hogy a bárpultnál üljön, ahol sokan összegyűltek. Mások a magas asztalok körül társalogtak, vagy a szabadtéri medence körül lődörögtek, bár úgy tűnt, senki sem tartózkodott a medencében.

Én pedig halálra untam magam.

Miközben Sarah és Edilio a gyerekkori emlékeiken nevetgéltek, én a mojitómat kortyolgattam, és azt kívántam, bárcsak egy igazi klubban lennénk, tisztességes zenével, tánccal és vidám hangulattal. Itt minden túlságosan nyugodt volt a halk háttérzenével, a halk csevegéssel és a poharak halk csörrenésével.

Sarah felém fordult, és ragyogott. – Hát nem mesés ez a hely?

– Nem.

A szemét forgatta. – Tudod, legalább mosolyoghatnál. Az segítene a téged bámuló srácoknak, hogy összeszedjék a bátorságukat és idejöjjenek. Szöszi gyakorlatilag a széke szélén lóg, de visszafogja magát. Szóval mosolyogj!

– Mitől?

Kuncogni kezdett. – Edilio elég aranyos, nem igaz?

Most én voltam az, aki a szemét forgatta. – Erről van szó? Össze akarsz hozni az unokatestvéreddel?

– Ő egy kedves srác. Nem a szokásos típusod, más szóval. El kell ismerned, hogy hajlamos vagy a totális pöcsökre hajtani. Az unokatestvérem egy kibaszott kincs.

Megdörzsöltem a halántékomat. – Biztos vagyok benne, hogy az, Sarah. Tényleg. De...

Az arca elfelhősödött. – Egyszerűen nem érzed.

– Nem – ismertem be. – Talán azért, mert gyerekkorunk óta ismerem, nem tudom. Őszintén szólva, nem is hiszem, hogy érdekelné. – A bárpultnál lévő, vele flörtölő nők tömege felé mutattam.

Sarah felkuncogott. – Ilyen Edilio élete. Szinte bárkit el tud bűvölni. Kivéve téged, nyilvánvalóan. – A szeme a vállam fölé villant, és elragadtatás csillant benne. – Ó, a Szöszi végre rászánta magát. Elmegyek a mosdóba. Szia!

– Várj! – sziszegtem, de már el is tűnt, mielőtt lecsúszhattam volna a székről. Ekkor egy bő három méter magas, szőke, Viking-szerű fickó jelent meg a látómezőmben. Oké, nem volt három méter, de rohadt magas volt.

– Szia! – mondta széles mosollyal.

A saját mosolyom kissé feszült volt. – Szia!

– Láttalak, miközben a bárpult végénél ültem. Tudtam, hogy ha nem jövök ide legalább köszönni, akkor a hétvége hátralévő részében evett volna a fene. Oliver vagyok! – nyújtotta a kezét

Megráztam a kezét. – Kensey! – Elhúztam a kezem, amikor túl sokáig tartotta. Azonnal elengedett. Nem úgy, mint egy bizonyos Maserati-tulajdonos, aki addig nem engedte volna el, amíg ő jónak nem látta, gondoltam magamban.

Oliver oldalra döntötte a fejét. – Még nem láttalak itt korábban. Pedig emlékeznék rád.

– Új vagyok. – És jelenleg azt kívánom, bárcsak otthon lennék.

– Megkérdezném, hogy hozhatok-e egy italt neked, de már iszogatsz egyet. – A pultnak dőlt. – Szóval, szerinted furcsa, hogy a férfiak gyantázzák a hátukat, vagy mi?

Felkuncogtam, meglepődve.

– Fantasztikus a nevetésed! – Összeszorította az ajkát. – Észrevettem, hogy a barátnődnek úgy tűnik, viszonya van a csapossal. Ez azt jelenti, hogy egyedül mész haza?

– Szia, Oliver – dorombolt egy nő a háta mögül.

A fickó szemei megkeményedtek, és a fogait csikorgatta. – Bocsáss meg egy pillanatra, Kensey! – Megfordult, és sziszegett valamit a nőnek, amit nem egészen értettem. A nő nem ment el. Elkukucskált a férfi mellett, összeszűkült szemmel meredt rám, majd viszonozta a sziszegést. Elfojtottam egy mosolyt, és az arcom belsejébe haraptam, arra gondolva…

Egy száj súrolta a fülemet, miközben valaki a hátamhoz simult.

– Kensey Lyons, micsoda meglepetés! – A mély, tekintélyt parancsoló hang tiszta folyékony szex volt. Ráadásul Blake kibaszott Mercierhez tartozott. Remek! Egyszerűen kurvára nagyszerű!

Ittam egy nyugtató korty bort, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemes borzongást, amit a fülemet érő hűvös lehelete váltott ki belőlem.

– Szóval, te is tag vagy itt. – Bassza meg!

– Mondhatni. – Úgy mozdult, hogy a mellkasa az oldalamhoz préselődjön. – Te viszont nem vagy tag.

Nem néztem a szemébe, nem akartam, hogy elkapjon az egyik szexualitással töltött pillantása. – Be fogsz árulni?

– Szerencsédre ismered a tulajdonost.

És ekkor leesett a tantusz. Felsóhajtottam.

– Ez a hely a tiéd, ugye? – Ez az én formám!

Megfogta az állam, és maga felé fordította az arcomat.

– Az enyém – erősítette meg. És az agyam valahogy... rövidre zárt vagy ilyesmi, mert kizárt, hogy egyetlen suttogva kimondott szótól megborzongjon az egész testem.

Oliver visszafordult felém. – Bocsánat, én... – Felvonta a szemöldökét. – Mr. Mercier!

Ekkor Sarah újra megjelent, vigyorogva. – Hé, visszajöttem! Te... Ó, a francba! – A szemei tágra nyíltak, ahogy a pillantása rólam Blake-re pattant. Nem volt meglepetés az arcán, viszont volt benne elég pánik ahhoz, hogy tudjam, tudta, hogy a hely a férfié, de nem számított rá, hogy ott látja. Hát, figyelmeztethetett volna engem is, bassza meg!

Oliver is kíváncsian nézett ránk. – Ismered Kensey-t? – kérdezte Blake-től.

– Ismerem – mondta Blake, majd a tarkómra tette a kezét. – Köszönöm, hogy elszórakoztattad, amíg én az üzlettel foglalkoztam! Gyere, kicsim!

Megfeszültem. – De...

– Kint leszünk – mondta Blake Sarah-nak. – Biztos vagyok benne, hogy Edilio szívesen elszórakoztat majd! – A pultosra vetett pillantása olyan dorgálást tartalmazott, amitől Edilio összerezzent.

– Megleszek – biztosítottam Sarah-t, miközben Blake kezdett elvezetni, még mindig a kezével a tarkómon. Az emberek többször megállították, próbálva beszélgetésbe vonni, mindannyian az idejét és az elismerését akarták. A válaszai rövidek, de udvariasak voltak, és egyszer sem lazított a szorításán. Néhányan biccentettek nekem. Mások kíváncsi, értékelő pillantásokat vetettek rám, amitől bizseregni kezdett a fejbőröm.

Ahogy kiléptünk, megcsapott a klór illata. A holdfényben csillogó víz lágyan csobbant a hatalmas medence széléhez. – Most már elengedhetsz!

A szorítása meglazult. – Ha megteszem, lehet, hogy megint elfutsz.

A gerincem megfeszült. – Én nem futok! – És egészen biztos voltam benne, hogy csak azért vádolt ezzel, mert tudta, hogy ez bosszant.

Betessékelt egy nyitott házikóba a medence mellett, amely az üvegasztalon pislákoló gyertyáktól eltekintve sötét volt. Egyszerre volt hangulatos és elegáns, és mentálisan feljegyeztem, hogy veszek egyet, ha valaha megnyerem a lottót. A férfi az ívelt, fehér párnás kanapéra mutatott. – Ülj le!

Így tettem, de megfeszültem, amikor túl közel ült hozzám. Lehetetlen volt nem érzékelni minden egyes férfias centiméterét. A levegőben lévő feszültség szinte elviselhetetlenné sűrűsödött. – Meglep, hogy ez a kabin üres volt – mondtam száraz szájjal.

– Ez az enyém. – Mély és bársonyosan meleg hangja egyszerre nyugtatta meg pattanásig feszült idegeimet és késztette vibrálásra a testemet. – Senki sem ülhet ide, hacsak meg nem hívom! – fordult eléggé felém ahhoz, hogy jobban lásson, a térde pedig a combomnak ütközzön, miközben karját a kanapé háttámlájára támasztotta. Töprengő, félig lehunyt szemekkel figyelt engem, amelyekben spekuláció csillogott. – Miért dolgozol egy bárban?

Pislogtam. – Tessék?

– Látom, milyen éles elme dolgozik a szemeid mögött. Okos lány vagy. Egy bárban elpazarolod magad.

Oké, ez a megjegyzés teljesen lefegyverzett. Ami egyáltalán nem volt fair, mert haragudni akartam rá.

– Mondd el! – ösztökélt.

Megvonogattam a vállam. – Élvezem.

– Hmm. – A kanapé szélét kopogtató ujjai megálltak, hogy a vállamra simítsanak néhány kósza tincset. – Imádom, ahogy a hajad sötét vízként omlik a hátadra – mondta, selymesen sima hangon.

Talán örülnöm kellett volna az újabb bóknak, de inkább óvatosnak éreztem magam. Mivel a kezem kissé remegett, letettem a poharamat az asztalra. – Köszönöm, azt hiszem.

Megrándult a szája. – Annyi gyanakvás van azokban a szép szemekben.

Szép? Elfintorodtam, és kiemeltem: – Nem egyeznek.

– A szádon kívül ezek a szemek a kedvenceim benned. Az egyik gazdag búzavirágkék, a másik mély erdőzöld. És mindkettő a baj hatalmas örvénye.

– Baj? – Visszhangoztam olyan hangsúllyal, ami arra figyelmeztette, hogy gondolja át ezt a szót.

– Igen, Kensey, az első nap óta csak bajt okozol nekem.

Leesett az állam. – Pontosan hogyan?

– Nem hiszem, hogy valaha is megszállottja lettem volna bárminek is, és nem nagyon szeretem ezt az érzést. Semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy alattam vagy. Az sem segített, hogy küzdöttél az elkerülhetetlen ellen. – A szeme elégedetten felcsillant, amikor hozzátette: – De most eljöttél hozzám.

Kiegyenesedtem. – Öhm, nem, nem tudtam, hogy a klubház a tiéd. Ha tudtam volna, soha nem jöttem volna.

– Tényleg?

Igazából ebben nem lehettem biztos. – Tényleg. – Éppen el akartam húzódni, de nyilván valahogyan tudomására hoztam a szándékomat, mert a keze a combomra telepedett, melegen és birtoklóan. Mozdulatlanná merevedtem, ő pedig jutalomnak tűnő módon megdörzsölte a combomat. – Ugye nem fogod kirúgni Ediliót? – kérdeztem.

– Ezt nem tudom garantálni. A klubház kizárólag a tagoknak van fenntartva – ezt ő is tudja. Az emberek sok pénzt fizetnek azért, hogy ennek a klubnak a tagjai lehessenek. Képzeld el, mit éreznének, ha rájönnének, hogy egyesek ingyen bejutnak ide.

– Csak azért tette, mert Sarah rábeszélte.

– Szóval hagyjam ezt annyiban? – Összepréselte az ajkait, és a hüvelykujjával gyengéden köröket rajzolt a combomon. – Azt hiszem, megtehetném. Megfelelő árért.

– Definiáld az „árat”.

– Három kérdésre kell őszintén válaszolnod.

Összezavarodva ettől, meghökkentem pislogtam.

– Ó, azt hitted, az ár egy éjszaka lesz az ágyamban? Nem, Kensey, én nem zsarolok nőket szexért! És mindketten tudjuk, hogy csak idő kérdése, mikor kaplak meg téged! – Felvonta a szemöldökét. – Szóval, akkor megegyeztünk vagy sem?

Kényszerítettem a hátsó fogaimat, hogy ellazuljanak.

– Megegyeztünk! – sóhajtottam. – Hadd találjam ki! Tudni akarod, hogy tényleg megpróbáltam-e megölni magam.

– Már rájöttem, hogy ez nem történt meg. Az első kérdésem az, hogy... hogyan szerezted azt a heget az ajkadon?

– Nem hallottad még, hogy érzéketlen dolog valakit a sebhelyeiről kérdezni?

– Nem tűnsz érzékeny személynek! Libby Williams azt mondta, hogy a sebhelyet egy kocsmai verekedésben szerezted, miközben be voltál tépve. És nem, nem hiszem el ezt a történetet. Szeretném tudni, mi történt valójában.

Komolyan, a szart is ki kéne vernem Libbyből. – Késsel fenyegettek.

Megmerevedett, arca olyan módon komorodott el, hogy végigfutott rajtam a hideg. Valami nem éppen angyali villant fel a szemében. A levegő hirtelen... fojtogatóvá vált. – Kicsoda?

– Ez a második kérdésed?

– Nem. Ez az első folytatása, mivel szándékosan homályos voltál.

– Soha nem mondtad, hogy hosszadalmas válaszokat kell adnom – mutattam rá.

A szája enyhén felfelé görbült. Csak úgy, a levegő már nem volt olyan sűrű és fojtogató. – Alattomos – mondta vontatottan. – Rendben, akkor nevezzük ezt a második kérdésemnek. Ki fenyegetett késsel a kezében?

– Őszintén szólva, nem tudom.

Amikor nem részleteztem, Blake előrehajolt, és azt mondta: – Próbára teszed a türelmemet, Kensey! – A szavak halkak voltak, de ingerültségtől vibráltak. – Ez nem túl jó ötlet tőled! Különösen, ha a türelmem elvesztése az önuralmam elvesztését is jelentené, amivel visszatartom magam a kísértéstől, hogy lecsókoljam azt a mosolyt a szádról. Részleteket akarok!

Szemétláda! Mivel nem akartam, hogy azt higgye, szándékosan tesztelem az önuralmát egy csókért, azt mondtam: – Nem tudom, ki volt az. Még ha nem is viselt volna maszkot, akkor is sötét volt, és olyan gyorsan történt a dolog, hogy nem sokat érzékeltem. – A figyelmem leginkább a pengére irányult. – Küzdöttem, de dulakodás közben a kés az ajkamba hasított. Nem hiszem, hogy bántani akartak, csak ki akartak rabolni, mert abban a pillanatban, amikor észrevették, hogy vérzek, elfutottak. Szóval, mi a harmadik és egyben utolsó kérdésed?

– Miért figyeled a környezeted éber szemmel?

Minden izmom megmerevedett.

– Ne hazudj nekem! Látom, hogy kísértésbe esel, de ne tedd!

Megnyaltam az alsó ajkamat. – Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. – Nem teljes őszinteséggel.

– Nem tudsz, vagy nem akarsz?

– Nem akarok.

Nagyot sóhajtott. – Szegény Edilio! – Oldalra döntötte a fejét. – Problémák lihegnek a sarkadban?

– Nem. – Egy ostoba kis pöcs fárasztó játékokat játszott velem, de nem gondoltam rá „problémaként”.

Megkeményedő arckifejezéssel Blake olyan közel hajolt előre, hogy az orra majdnem megérintette az enyémet. – Mégis miért hazudnál nekem, Kensey?

– Nem hazudok! – Elcsuklott a hangom. Hát, ha nem tolakodna a személyes terembe, és nem kergetné őrjöngésbe a hormonjaimat, teljesen jól lennék.

– Mondd meg, ki zavar, és én elintézem! Mindent megteszek, hogy eltűnjön!

Felnőtt életemben eddig még soha nem kértem, hogy valaki intézze el helyettem a problémáimat. Most sem akartam ezt elkezdeni. De a fenébe is, ha nem volt egy kicsit csábító a gondolat, hogy csak úgy átpasszoljam neki ezt az egész katyvaszt. Ha valaki képes volt kibogozni ezt a szart, és megtalálni Ricky Tate-et, akkor az a velem szemben ülő, talpraesett, józan gondolkodású pasas volt, akiről ösztönösen éreztem, hogy megbirkózik bármilyen váratlan fordulattal. De ez az én keresztem volt, amit kezelni kellett. – A magam szemetét én takarítom el!

Elviselhetetlenül feszült másodpercek teltek el, miközben némán bámult rám. Végül azt mondta: – Szeretnék segíteni neked, de szándékosan homályos vagy. És ezzel azt a nagyon kevés türelmemet is felpiszkálod, ami még maradt bennem! Mondd meg, kitől érkezik az ellapátolandó szemét, vagy készülj fel arra, hogy megkóstollak!

A szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Hogy a fenébe keveredtem ebbe a helyzetbe!? Sarah! Sarah-t hibáztattam. – Ez bonyolult.

– Mi bonyolult?

– A dolog, amivel szembekerültem. Nem vagyok kisasszony, Mercier, nincs szükségem lovagra a fehér lovon!

– És én nem vagyok lovag a fehér lovon! De ezt már tudod, nem igaz? Ez az egyetlen dolog, amit nem szeretek benned. Úgy érzem, mintha átlátnál rajtam, egészen odáig, ahol a démonjaim rejtőzködnek.

Igen, kiszúrtam azokat a démonokat. Talán nem tűntek volna fel a radaromon, ha nem pillantottam volna már meg ilyen sötétséget egy másik emberben. A villanások, amiket Michaelben láttam, a csontomig borzongtattak; nem lehetett nem észrevenni a gonoszságot. A Blake-ben látott villanásoktól felállt a szőr a hátamon, de nem éreztem benne valódi kegyetlenséget. Könyörtelenséget igen, de nem rosszindulatot.

– Mindannyiunknak megvannak a belső démonjaink – mondtam. – Néha az enyémeknek elég érdekes ötleteik vannak.

Erre elmosolyodott, de a mosoly nem ért el a szeméig.

– Nincs értelme lekicsinyelni ezt, Kensey. Tudom, hogy megijesztelek.

Nem tőle féltem, attól féltem, hogy olyan leszek, mint az anyám – a rosszfiúhoz megyek, aki veszélyt sugároz. Lehet, hogy ez a fickó nem szociopata, de a maga módján mindenképpen veszélyes volt. Hogy így tudott hatni rám, amikor sosem vonzódtam az ilyen srácokhoz – ez megrémített. Persze, nem állt szándékomban megosztani ezt vele. – Nem félek.

Az ujjai a hajamba túrtak. – Már megint hazudtál – dorgált meg. A szája az enyémre zárult, a nyelve pedig merészen belemerült. Csak úgy, egyszerűen felrobbant a köztünk zümmögő nyers szükséglet.

Olyan erősen csókolt meg, hogy kiszívta a tüdőmből a levegőt, és minden épeszű gondolatot a fejemből. A pokolba is, annyira forró és szexuális volt, hogy akár szex is lehetett volna. Az olvadt kéj úgy ömlött belém, mint a meleg méz, és én csak még többet akartam.

Az erős kéz a hajamban pontosan úgy tartott, ahogy akarta, miközben mohón birtokba vette a számat, az ujjbegyei épp csak annyira vájtak a fejbőrömbe, hogy jól érezzem magam. Mivel soha nem voltam passzív, megpróbáltam megdönteni a fejem, hogy elmélyítsem a csókot, de erősen megrántotta a hajam, hogy mozdulatlanul tartson. Ennek fel kellett volna dühítenie, de azon kaptam magam, hogy nyögdécselek.

A combomon lévő kéz közelebb rántott hozzá. A kezemet a mellkasára helyeztem – kemény volt és izmos. Valószínűleg el kellett volna löknöm magamtól. De nem tettem. Ehelyett megmarkoltam a pólóját, és megszívtam a nyelvét. A morgása végigvibrált a mellkasában, és lezúdult a torkomon. Meg akartam fulladni benne. És ez rossz volt. De nem tudtam visszahúzódni. Úgy tűnt, a testem minden sejtje frusztrációtól sikít. Érte sikoltozik.

– Gyere velem! – suttogta, nyelvével végigsimítva a sebhelyemen. Forró, okos szája újra az enyémre tapadt, mielőtt válaszolhattam volna. – Ne gondolkozz! Csak gyere velem! – Megszívta a pulzusomat, én pedig halk nyögéssel olvadtam bele.

Elkezdett csörögni egy mobil, kirántva az engedékeny állapotomból, és megtört a varázslat.

Ellöktem magamtól, komolyan dühösen magamra, amiért ilyen gyenge voltam. – Mennem kell! – Beletúrtam a hajamba. – Tudom, hogy most biztos úgy nézek ki, mint egy szűzkurva, de nem vagyok az! Esküszöm! Ez csak... Ez nem történhet meg!

A fejét oldalra döntötte, és úgy tűnt, mérlegeli a szavaimat. Megpróbáltam felállni, de a kezei az arcomhoz simultak. – Shh, nyugodj meg! Senki sem nevez szűzkurvának! Most pedig, miért nem történhet meg?

– Még mindig csörög a telefonod.

– Válaszolj a kérdésemre, Kensey!

– Felejtsd el! Van itt kismillió nő, akik biztosan követnének, ahová csak akarod.

– Nekem az a szúrós, menekülésre kész nő kell, aki épp itt ül velem szemben, és dühösen bámul rám. – A fogai elég erősen haraptak az alsó ajkamra, hogy csípjen. – Látni akarom, ahogy elködösülnek a szép szemeid, miközben addig duglak, amíg már nem bírod tovább!

– Kenz? – hallatszott Sarah idegességtől remegő hangja a kabinon kívülről.

Kemény káromkodást harapott ki. – Kensey...

Nyeltem egy nagyot, majd megismételtem: – Mennem kell!

Ugrálni kezdett egy izom az arcán. – Biztos, hogy ezt akarod?

Nem! – Ezt fogom tenni.

Az orrával megérintette az enyémet. – Miért kell küzdeni az elkerülhetetlen ellen, Kensey? Miért?

– Kenz? – kiáltotta Sarah, ezúttal hangosabban. – Tudnom kell, hogy jól vagy! Ha az a gazdag pöcs zaklat téged...

Blake egy újabb káromkodással elengedett, és felállt a kanapéról. Követtem őt, ahogy összeszorított fogakkal kivonult a kabinból.

Sarah riadtan hátraugrott. – Csak ellenőrizni akarom Kensey-t!

– Jól van! – csattant fel.

Kihúzva magát teljes magasságába, mintha háborúra készülne, Sarah megszólalt: – Nézd, ami Ediliót illeti...

– Nem lesz kirúgva – kezdte Blake –, feltéve, hogy nem ismétlődik meg ez a szar. Ha nektek, lányok, kedvetek támad idejönni, hívjatok fel! Ne tegyétek kockára az állását!

– H-hívjunk fel? – kérdezte Sarah döbbenten.

Blake felém fordult, miközben előhalászott valamit a zsebéből. Egy névjegykártyát tartott a hüvelyk- és mutatóujja között, és azt mondta: – Fogd! Ha bármire szükséged van, vagy az a baj, amiről nem akarsz beszélni, túl közel kerül, hívj fel! Most pedig gyere!

– Várj, mi van? – De már húzott is át a tömegen, a keze a csuklómra szorult. Már éppen ki akartam szabadulni a szorításából, de Sarah oldalba bökött a könyökével, majd elhúzta a kezét a torka előtt. Nem akarta, hogy ellenkezzek, aggódott Edilióért. Így hát lemondó sóhajjal hagytam, hogy Blake kivonszoljon a klubházból egy fekete Lexusig, amely a kör alakú felhajtón parkolt. Egy magas, testes fickó támaszkodott neki cigarettázva.

– Rossi mindkettőtöket hazavisz – mondta Blake. A sofőr meglepett pillantást vetett rá, majd felénk biccentett.

Sarah elmosolyodott. – Király! – Boldogan beszállt a kocsiba, de én nem voltam annyira lelkes. Egyik fickót sem ismertem, és nem szerettem szívességeket elfogadni.

Blake felé fordultam. – Nézd, nem kell...

A számra tette az ujját. – Szállj be a kibaszott kocsiba, bébi! – suttogta halkan. – A lelki békémhez szükséges, hogy tudjam, épségben hazaértél. Miért baj, ha ezt megadod nekem?

– Gyerünk, Kenz, menjünk! – sürgetett Sarah.

Egy újabb lemondó sóhajjal, megadóan felemeltem a kezem. Blake a fejemre tette a kezét, miközben beugrottam a kocsiba, védve azt a kocsi tetejétől. Becsukta az ajtót, majd halkan beszélt a sofőrhöz, de nem tudtam kivenni a szavakat.

– Ez a fickó egy fenyegetés – motyogtam.

Sarah szeme tágra nyílt. – Szerintem mesés.

– Mesés?

– Hé, hagyta, hogy Edilio megtartsa a munkáját, nem dobta ki a seggünket, megmentett minket attól, hogy felháborítóan magas taxidíjat fizessünk, és megengedi, hogy visszajöjjünk ide – a fickó kibaszottul király! Főleg, hogy felajánlotta, hogy segít neked. Én is egy ilyen embert szeretnék magam mellé, ha lenne egy zaklatóm.

Összeszorítottam a fogaimat. – Nekem nincs zaklatóm!

– Ahogy már mondtam, elég közel van ahhoz, hogy számítson.

Rossi becsúszott a vezetőülésbe. – Rendben, lányok, hová viszlek titeket?

Miközben Sarah elsorolta a címeinket, én az ablakon át Blake-re néztem. Olvashatatlan arckifejezéssel bámult rám. Istenem, de idegesítő volt. Makacs. Elszánt. És olyan félelmetes intenzitással vágytam rá, hogy az a frászt hozta rám.

Szinte mintha tudta volna, mire gondolok, Blake farkasvigyort villantott rám, majd elhátrált a kocsitól. Rossi ekkor sebességbe tette a kocsit, és elindult.

Mivel az én lakásom közelebb volt a Klubházhoz, mint Sarah-é, Rossi engem vitt haza először. Nem húzódott el a járdaszegélytől, amíg biztonságban be nem értem az épületbe – azon tűnődtem, vajon Blake kérte-e, hogy várjon, vagy Rossi csak udvarias volt.

Tekintve, hogy kora hajnal volt, a helynek nyugisnak kellett volna lennie. Nem volt az. Miközben felfelé ballagtam a lépcsőházban, tompa hangokat, egy csecsemő sírását és egy tévé bömbölését hallottam. Az alattam lévő emeletről füvet is éreztem. Remélhetőleg ez a szag nem talál utat a lakásomba.

Az emeletemre érve előkotortam a kulcsaimat a táskámból, és azon gondolkodtam, hogy vajon egyenesen az ágyba menjek-e, vagy...

A bejárati ajtó nyitva volt.

Megdermedtem, és egy pillanat alatt váltottam fáradt állapotból éberbe. A pihék a tarkómon és a karomon égnek álltak. Bezártam az ajtót, mielőtt elmentem. Határozottan bezártam az ajtót. Bassza meg, Ricky volt odabent, az a kis szemétláda? Talán.

Még akkor is, amikor azt mondtam magamnak, hogy távol kéne maradnom, és hívni a rendőrséget, azon kaptam magam, hogy teszek egy lépést előre. Olyan halkan, ahogy egy nő csak tud mozogni magas sarkú cipőben, lassan és óvatosan az ajtóhoz léptem, de nem nyitottam ki. Teljesen mozdulatlan maradtam, és erősen füleltem, hogy nem hallok-e valami zajt a lakás belsejéből. És hallottam... horkolást. Olyan horkolás volt, amit jól ismertem.

Mélyet sóhajtottam, egyszerre érezve megkönnyebbülést és elkeseredést, majd benyomtam az ajtót, és beléptem. Ahogy felkapcsoltam a villanyt, Cade felült hirtelen a kanapén, és úgy takarta el a szemét, mintha egy átkozott napkitörést tartanék a kezemben. Éreztem a sörének a szagát, mintha csak úgy dőlne ki a pórusaiból.

Becsaptam az ajtót. – A fenébe, Cade, azt hittem... – Megdörzsöltem az arcom.

– Mit gondoltál? – motyogta, és visszahanyatlott a párnákra, amelyeket nyilván a szekrényből hozott, a magára terített takaróval együtt. Elég sokszor aludt már nálam ahhoz, hogy tudja, mit hol tartok.

– Hogy valaki betört – válaszoltam.

Morgott egyet. – Itt kell aludnom!

– Rendben. – Lekapcsoltam a lámpát, és bezártam az ajtót. – Csak ne hányd le megint a kanapét!

Összevonta a szemöldökét. – Hé, kicseréltem a kanapét!

– Igen, de ezt szeretném megtartani. – Magára hagytam őt aludni, és a saját ágyam felé vettem az irányt.