3.-4. Fejezet

 

HARMADIK FEJEZET

 

 

Másnap munka után beugrottam anyámhoz. Megállva odakint, láttam, ahogy a virágágyások között guggol, egy kosárral maga mellett. Tudtam, hogy metszőolló, kapa, ásó és egyéb kerti szerszámok vannak benne. Egy fa bőséges árnyékot vetett rá, megvédve őt a napsugaraktól. Ezt az egyszerű látványt gyakran láttam, miközben felnőttem.

Eleinte azt gondoltam, azért gondozza olyan lelkiismeretesen a kertjét, mert békére lel benne. Később rájöttem, hogy ennél többről van szó. Clear ugyanolyan megszállottan rendezte a kertjét, mint amilyen precíz volt más dolgokban – az egész az irányításról szólt. Ő még nálam is rendmániásabb volt.

Rózsabokrok, virágzó fák, dekoratív kövek és bazsarózsabokrok szegélyezték a kertjét. Több sorban és foltban fűszernövények és színes virágok sorakoztak; a kedvencem mindig is a tátikák voltak. A tölgyfaágról lelógó kerékhintának oda nem illőnek kellett volna látszania, de nem tette.

Részemről a kapcsolatunk kissé kínos és feszült volt. Hogyan is lehetne bármennyire is zökkenőmentes, tekintve az életet, amit teremtett nekünk? De Clear továbbra is abban az önvédelmi buborékban élt, ahol a világa tökéletes volt. Abban a világban nem létezett köztünk semmiféle feszültség.

Akartam, hogy bárcsak szembenézne a valósággal? Nem, mert volt néhány alkalom, amikor kipukkant a buborékja – például amikor bántó leveleket kapott Michael áldozatainak családtagjaitól, ami arra kényszerítette, hogy szembenézzen a fájdalom valódi mértékével, amit Michael másoknak okozott. Az eredmény csúnya volt. Könnyek. Tabletták. Vodka. Egyszerűen sokkal könnyebb volt hagyni, hogy Clear a fantáziájával éljen.

Miközben végigsétáltam anyám kavicsos ösvényén, megcsapott a virágok, fűszernövények és a termékeny talaj illata. Rám nézett, és felragyogott. Ártatlan mosolyával és lágy hangjával volt benne valami nagyon éteri. – Szia, kicsim, hogy vagy?

Magamra kényszerítettem egy mosolyt. – Jól. És te?

– Remekül! Megölelnélek, de sok kosz van rajtam.

Leültem a napmeleg, fából készült veranda lépcsőjére. A távolban rádió szólt és gyerekek nevettek. Itt csak a szélcsengő halk csilingelése, a levelek zizegése és a földet döngölő lapát hangja hallatszott. – Mit ültetsz?

– Nem ültetek. Javítok. Ruth Peterson átkozott kutyája megint kiásta a virágaimat – morogta.

Éreztem, ahogy összeér a szemöldököm. – Említetted neki?

– Együttérzését fejezte ki azzal a hamis mosolyával, mondván, hogy az ő drága Fluffyja soha nem tenne ilyet, és sok szerencsét kívánt, hogy megtaláljam az igazi tettest. Hatvanéves, és azt hiszi, hogy nem tehet semmi rosszat. – Clear mély levegőt vett. – Szóval, mit csináltál ma?

– Bevásároltam. Aztán dolgoztam. – És törtem az agyam, próbálva rájönni, mi történik. A pokolba is, már az is elég rossz volt, hogy valaki rájött, hogy Nina Bowen egy álnév. Az, hogy visszavezették hozzám, még rosszabb volt. De ez a személy arra használta fel, amit megtudott, hogy baszakodjon velem, és fogalmam sem volt, hogy miért, vagy ki. – És mi van veled?

– Semmi különös. Munka után beszélgettem egy kicsit telefonon apáddal. Aztán kijöttem, hogy helyrehozzam ezt a zűrzavart.

– Szombaton találkozol vele?

– Persze.

Megdörzsöltem a combomat. – Arra gondoltam, hogy elkísérlek. – Mert olyan kérdéseim voltak, amelyekre Michael talán tudna válaszolni. Figyelembe véve, hogy évente csak kétszer látogattam meg – a születésnapja és karácsony környékén, pusztán azért, hogy megnyugtassam Cleart –, azt gondolnád, hogy gyanakodni fog, ha meghallja, hogy meg akarom látogatni. De az arcán csak a puszta öröm látszott.

– Ó, ezt imádná! Annyira hiányzol neki. Mindig kérdezősködik rólad.

A gyomrom felfordult a gondolatra, hogy találkozom Michaellel. Egy olyan emberrel szemben ülni, aki meggyilkolt egy csomó nőt, de ragaszkodott hozzá, hogy szeret téged, és a gyerekének tekint... ez egy teljes agyrém volt.

– Minden rendben a munkahelyeden?

– Nagyszerű! A könyvtári munka talán senkinek sem az álommunka, de én szeretem. Nem csak azért, mert szeretem a könyveket, hanem mert csendes. Békés.

– Ruthon és a kutyáján kívül más nem zavart téged? – kérdeztem, ügyelve arra, hogy a hangom lezser maradjon. Megfordult a fejemben, hogy a velem baszakodó személy Clearrel is játszadozhat, ha ez valahogyan összefüggne Michaellel.

Clear összehúzta a szemöldökét. – Buchananékról beszélsz? Tudod, hogy mostanában nem nagyon figyelnek rám. Miért? Zavartak téged?

– Mostanában nem. – Hacsak a titokzatos John Smith – úgy sejtem, a neve hamis volt – nem volt Buchanan. – Riporterekre, újságírókra, ilyen emberekre gondoltam.

– Csak valami igaz krimiíró, aki interjút akar készíteni velem az apádról.

– Noah Linton?

– Ő az. Mondtam neki, hogy nem akarok vele beszélgetni. – Clear levette a kertészkesztyűt, és a kosarába gyömöszölte. – Zaklat téged?

– Nem. Hagyott egy hangposta-üzenetet, de ennyi.

– Akkor miért tűnsz olyan nyugtalannak?

– Nem vagyok nyugtalan. Csak ellenőriztem.

– Hmm. – Nem meggyőzve, Clear kutató pillantást vetett rám, szórakozottan végigsimítva az ujjával egy virágon. – Nos, az egyetlen személy, akivel mostanában gondom volt, az Ruth, úgyhogy nincs okod az aggodalomra. – Összerándult, ahogy felállt, majd röviden megdörzsölte a térdét. – Szóval, maradsz vacsorára?

– Nem tehetem. Megígértem Sarah-nak, hogy segítek kitakarítani a lakását.

Clear felhorkant. – Sok szerencsét hozzá!

Igen, eléggé biztos voltam benne, hogy szükségem lesz rá.

 

 

Fél órával később Sarah garzonlakásának közepén állva csak a fejem csóváltam. Ruhák hevertek szanaszét. Úgy tűnt, a legtöbb felületet morzsák borítják. A mosogatóban piszkos edények és bögrék tornyosultak. A szemét túlcsordult a kukából, már a padlóra ömlött. És az a rendetlenség... ó, Istenem, az a rendetlenség.

Ha az ember túlnézett a rendetlenségen – ami kihívás volt –, láthatta, hogy a nyitott tér eléggé szokatlan volt. A bútorok ugyanolyan össze nem illőek voltak, mint a szemeim, de nem voltak kopottak vagy mocskosak. Sőt, a színek és stílusok keveredése némi személyiséget adott a helynek.

Gyakorlatilag az utolsó dolog, amit akarnom kellett volna, miközben a gondolataim szanaszét szóródtak, hogy kitakarítsam valaki lakását, de a takarítás segített a gondolkodásban. Emellett ez egyfajta levezetése is lenne a dühnek. És most minden figyelemelterelést szívesen vennék.

– Szóval, hol kezdjük? – kérdezte Sarah.

– Először is, meg kell szabadulnod a cuccaid felétől!

– De szükségem van rá! – fintorodott el.

A több felületen lévő szemétkupacokra mutattam. – Szükséged van ezekre az elemekre, számlákra, tollakra és aprópénzre? Szükséged van ezekre a magazinokra, felbontott levelekre, édességcsomagolásokra és üres elviteles poharakra? Tényleg? Rendben, a tollmániádat támogatom, de ennyi! – Kinyitottam a szekrényét. És szomorúan felsóhajtottam. – Ó, Sarah! – Igazi ruhakupac alakult ki odabenn. – Hogy találsz meg bármit is ebben a rongyrengetegben?

– Ha a fiókokba halmozom őket, nem látom rendesen, hogy mi van benne.

– Akkor csavard fel az egyes darabokat, és tedd őket egymás mellé!

Ezen elgondolkodott egy pillanatig. – Hmm. Ez működne.

Körülnéztem. – Azt hiszem, el kellene kezdenünk. – Bekapcsoltunk egy kis zenét, töltöttünk magunknak egy-egy pohár bort, aztán munkának láttunk.

Órákon át súroltunk, sikáltunk, felmostunk, políroztunk és porszívóztunk. A legnagyobb rendetlenség a fürdőszobában volt. A koszos fugából és a csúnyán mocskos vécécsészéből ítélve már jó ideje nem volt lesikálva.

Ezután rendet raktunk minden szobában, összepakoltunk a szekrényében és a komódokban, kidobtuk a lejárt szavatosságú termékeket, és bezsákoltuk a ruhákat, amik már nem kellettek neki, hogy elvihessük őket a helyi jótékonysági boltba.

Miközben dolgoztam, a gondolataim elkalandoztak. Megnyugodtam. És az idegesség, amitől egész nap feszült voltam, végre elmúlt.

Amikor végeztünk, kifújtam a levegőt. Bár sajgott a hátam, a kezem, és még a fejem is megfájdult a fehérítőszer túl erős szagától, jól éreztem magam. Könnyebben.

Sarah gyakorlatilag a kanapéra vetődött. – Istenem, ez szörnyű volt! Soha többé! Soha többé nem hagyom, hogy ilyen állapotba kerüljön a lakás! Soha többé!

Mindketten tudtuk, hogy ez csak vágyálom volt a részéről.

Meghallva a telefonom pittyenését, megfeszültem. Valahányszor értesítést kaptam a mobilomon, mindig azon tűnődtem, vajon egy újabb e-mail érkezett-e „Smith”-től. Eddig nem érkezett tőle semmi.

Megnyalva a számat, előkotortam a táskámból a telefont, és megnéztem. Volt egy e-mail, de nem Smithtől. A feszültség elszállt, de a bosszúságom nem múlt el. Már halálosan elegem volt abból, hogy minden egyes alkalommal így reagálok, amikor meghallom azt az átkozott pittyenést.

– Minden rendben, Kenz?

Sarah-ra pislogtam. – Igen.

Nem tűnt meggyőzöttnek, de nem erőltette a dolgot. Bár gyanítottam, hogy csak idő kérdése volt, mikor fog rám szállni emiatt. Ez a gyanú helyesnek bizonyult. Néhány nappal később épp egy asztalt törölgettem, amikor Sarah a fülembe súgta: – Egyszer majd beszélgetni fogunk arról, hogy mi vonja el ennyire a figyelmedet.

– Csak egy kicsit el vagyok foglalva. Ez szokott történni, amikor egy könyv vége felé járok.

Sarah megrázta a fejét. – Ez most másmilyen. Ez nem csak arról szól, hogy ki-be sodródsz a jelenből. Folyton a pultot fürkészed, és gyanakvóan nézel.

Igaza volt. Rendszeresen körbepillantottam a bárban, gondolatban feljegyeztem mindenkit, aki jött és ment. Azt hittem, diszkréten csinálom. De úgy látszik, nem.

– Csinált valamit ez a Linton fickó, ami aggaszt?

– Nem. Hagyott még néhány hangüzenetet, de ez minden.

– Akkor mi folyik itt?

– Semmi. – Észrevéve az időt, a pult mögé dobtam a rongyot, és Reedhez fordultam: – Szünetet tartok! – Ő csak bólintott. Megfordultam. És majdnem beleütköztem Sarah-ba, aki láthatóan még nem fejezte be a piszkálódást.

Nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de kilendült az ajtó, és... furcsa volt, de mintha megváltozott volna a levegő. Sőt, feltöltődött. A vállam fölött átpillantva láttam, hogy Blake Mercier lépett be. A gyomrom összeszorult, amit teljesen figyelmen kívül hagytam. Vagy legalábbis megpróbáltam.

– Az arcodon lévő pírból ítélve – kezdte suttogva Sarah –, azt hiszem, ő Mercier. Nem csoda, hogy felzaklatott. Van benne valami igazán erős szexepil.

A bárpulthoz érve, a fickó Reedhez szólt: – Kávét. Feketén. – Bár nem tette hozzá a „kérem”-et, a szavak nem hangzottak gorombán.

– Elvitelre vagy bentre? – kérdezte Reed.

– Kintre.

Reed felém fordult. – Kensey, csinálnál a fickónak egy feketekávét elvitelre, mielőtt szünetet tartasz?

– Persze. – Miközben elkészítettem Blake rendelését, éreztem a rám szegeződő tekintetét, de nem néztem rá. Még akkor sem, amikor letettem a csészéjét a pultra, és felé csúsztattam. Nem voltam gyáva. Csak a szemkontaktus... nos, a testem mindig bizseregni kezdett, amikor összeakadt a tekintetünk. Nem volt szükségem erre a szarságra.

Arra sem volt szükségem, hogy a hormonjaim újabb örömtáncot járjanak.

Ennek megfelelően továbbra sem szenteltem neki figyelmet, miközben a pihenőszobába vonultam, hogy kivegyem a mobilomat és a vizes palackomat a szekrényből. Ismét figyelmen kívül hagytam, ahogy áthaladtam a báron, majd kiléptem az utcára, ahol leültem egy padra. Kényelembe helyeztem magam, majd megnyitottam a jegyzettömb alkalmazást a telefonomon.

A hüvelykujjaim őrült gyorsan koppintottak a képernyőre, leírva a jelenetet, amely órák óta filmként pergett a fejemben. Belehaltam volna, ha nem szánok rá egy pillanatot, hogy korábban lejegyezzem a jegyzettömb-alkalmazáson, de nem igazán tudtam megszakítani a munkát, és a szekrényhez rohanni, hogy minden egyes alkalommal előkapjam a telefonomat, amikor eszembe jutott egy ötlet.

Minden részletet, minden mozdulatot lejegyeztem, ahogy „láttam” a karakteremet, Eve-et visszatérni az újonnan vásárolt otthonába. Láttam, ahogy a karakter megfeszül, amikor egy gyerek kuncogása hallatszik az emeletről. Ezt a hangot már korábban is hallotta. Egy hangot, amit nem kellett volna hallania, hiszen senki más nem lakott a házban...

Eve erősen markolta a korlátot, miközben felment a lépcsőn. Hallotta, ahogy a szíve őrült módon kalapál a mellkasában, és a nagypapa órájának ketyegését. De már nem hallatszott a kuncogás. Mégis hallotta. Hallotta.

Megdermedt, amikor könnyű léptek száguldottak végig a lépcsőfokon – gyermeklépések. Újabb kuncogás hallatszott. A hang tele volt huncutsággal, mint egy bújócskázó gyerek, aki nem tudta megállni, hogy ne kuncogjon, miközben csendben kellene maradnia. De volt valami más is ebben a hangban. Valami... ravaszság. Sötét. Rossz. És ez...

Egy hang tolakodott az elmémbe, és kirángatott a jelenetből. Pislogva, fókuszba hozva a külvilágot, Blake-et láttam tőlem néhány méterre állni. Azt is észrevettem, hogy a számat bámulja... és hogy a nyelvem előbújt, hogy megérintse az ajkamat, ahogy gyakran tette, amikor koncentráltam. Az arca teljesen üres volt, de a szemei intenzíven csillogtak.

A szívverésem felgyorsult, és pillangók repkedtek a gyomromban. – Bocsánat, mi van? – kérdeztem.

– Azt mondtam, Cade-nek igaza van – jó kávét főzöl.

– Hm, köszi! – Eltökélten, hogy meneküljek az egyre erősödő szexuális feszültség elől, visszatértem a jegyzettömb alkalmazásomhoz, átolvastam, amit írtam, és újra belevetettem magam a jelenetbe. Ismét a nagy házban voltam, magnólia színű falakkal és elegáns bútorokkal körülvéve, ahogy Eve-nek...

– Mióta dolgozol itt?

Összeszorítottam a fogaimat. – Egy ideje. – Mielőtt elveszíthettem volna a gyengéd szálakat, amelyek még mindig a helyszínen voltak, egyenesen visszatértem a történethez. Ismét Eve házában állva újra hallottam azt a kuncogást...

Eve nyelt egyet. Vissza kellene mennie a földszintre, gondolta. Már korábban is próbálta követni a kuncogást, de sosem járt sikerrel. Mintha valakinek – vagy valaminek – csak tetszett volna, hogy játszadozik vele. – Bassza meg! – motyogta, és megfordult, hogy lemenjen a lépcsőn. És akkor valami mást is hallott. Nem kuncogást. Nem lépést. Hanem egy...

– Mennyi idő az az egy ideje?

Újra visszazökkenve a valóságba, felcsattantam. – Négy év.

A szemei összeszűkültek a hanghordozásomra. – Tüskés kis teremtés, nem igaz?

Amikor írni próbáltam, és valaki minden ok nélkül félbeszakított? Igen, abszolút. – Akartál valamit?

Blake felém indult. – Csendestársként védem ezt a helyet és a CCC-t. Nem akarom, hogy bármelyikük is érdemtelenül negatív figyelmet kapjon. Amit mondtam, az felbosszantott téged. Ezt megértem. De nem kérhetek bocsánatot azért, hogy védem az üzleteimet.

– Ó, rendben! – És rögtön vissza is tértem a mobilomhoz.

Blake felsóhajtott. – Butaság, hogy kicsinyes haragot táplálsz ellenem! Lehet, hogy mi ketten nem értünk egyet abban, hogy jót tesz-e a bárnak, hogy itt vagy, de nem kell emiatt bosszankodnod.

Egy fintort vágtam. Kicsinyes harag? Bosszankodás? Nem lehetett hinni neki. Kicsit előrehajoltam. – Tisztázzunk valamit! Abszolút semmi elképzelésed vagy beleszólásod nincs abba, hogy mit tehetek, mit nem tehetek, vagy mit kell tennem, Mercier! Tetszik nekem, hogy egyetlen ember szavai alapján ítélkezel felettem? Nem. Kinek tetszene? De nem haragszom. Nem vagyok rosszkedvű. Csak nem kedvellek.

A szemében rövid időre megcsillant valami, ami akár szórakozás is lehetett volna. – Valóban?

– Igen, így van.

A keze kilendült, és elkapta a csuklómat. Egyetlen pillanatra azt hittem, hogy a telefonomért nyúl – amiért egy pofont kapott volna. De aztán végigsimított a hüvelykujjával a csuklóm belső felén, összevonta a szemöldökét, és megértettem.

Felemeltem a másik karomat. – Itt sincs sebhely. Találtam egy jó plasztikai sebészt.

– Tényleg? – kérdezte Blake, kiegyenlített hangon. Nem tudtam megmondani, hogy hisz-e nekem vagy sem. A pokolba is, még abban sem voltam biztos, hogy egy sebész valóban képes lenne-e teljesen eltávolítani az ilyen hegeket. Nagymértékben minimalizálni lehetett őket, persze, de ha tényleg felvágtam volna a csuklómat, valószínűleg még mindig maradt volna ott valami. Egy halvány vonal vagy valamiféle bemélyedés.

– Vissza akarom kapni a kezemet – mondtam. Még egyszer utoljára végigsiklott a pulzusomon a hüvelykujjával, aztán elengedett, de a bőröm még mindig bizsergett az érintésétől. Miért történt ez egyáltalán? Egyáltalán nem volt az esetem. Túl intenzív volt. Túl domináns. Túl... nyugodt. Azokat a srácokat szerettem, akik viccesek és játékosak voltak. Ez a fickó olyan nyugodt volt, hogy az már-már ijesztő volt. És ha őszinte voltam, eléggé dögös is volt. Még az a nyilvánvaló veszély sem tompította a vonzerejét, amit sugárzott. Ami csak azt mutatta, hogy a szexuális antennámnak nincs józan esze.

– Megpróbáltad megölni magad? – kérdezte.

– Mit gondolsz?

– Libby Williams szerint megtetted.

– Akkor biztos igaz. – Lecsavartam a kupakot az üvegemről, és nagyot kortyoltam a vízből. – Bár nem engem kellene kérdezned. Nem hallottad még? Egy drogos vagyok. Nekünk drogfüggőknek az a szokásunk, hogy elferdítjük az igazságot.

– Ha nem akartál öngyilkos lenni, miért hagyod, hogy az emberek mást gondoljanak rólad?

– Menj, kérdezd meg Libbyt! Nyilvánvalóan őt tartod szaktekintélynek rólam és az életemről.

Visszacsavarva a kupakot az üvegre, felálltam. De ő meg sem moccant. Ott maradt, ahol állt, rám bámult, és... a francba, mintha apró szikrák pattantak volna ki belőlem és belőle. A köztünk lévő forróság éppoly érezhető volt, mint amilyen elviselhetetlen. Az illata – sötét és titokzatos – körülöttem kígyózott, incselkedett az érzékeimmel, és ugyanolyan erőteljesen vonzott magához, mint azok a kemény szemek. Kétlem, hogy bármelyik nő, aki ilyen módon a figyelmének középpontjába került, valaha is tett volna mást, mint hogy pocsolyává olvadt a lábai előtt.

Én nem olvadtam el senki előtt.

– Tényleg nem hiszem, hogy a barátnődnek tetszene, milyen közel állsz hozzám – mondtam. – Hacsak ez az egész fölém tornyosuló dolog nem csak arról szól, hogy próbálsz megfélemlíteni. Lehet, hogy jól szórakozna rajta.

A szemöldöke kissé összébb húzódott. – Barátnő?

– Barátnő. Dugópajtás. Alkalmi dugás. Bármi is legyen Libby neked.

– Libby ezekből egyik sem nekem.

Utáltam, hogy egy részem örült ennek. Nem akartam, hogy érdekeljen.

– Mi neked Cade?

Most rajtam volt a sor, hogy a homlokomat ráncoljam.

– Fontos. Mindent megosztunk – még a cracket is. – A mobilja csörögni kezdett, de nem mozdult, hogy felvegye. Még a szemkontaktust sem szakította meg velem. – Talán fel kéne venned!

– Valószínűleg. – De inkább belekortyolt a kávéjába. A tekintete az ezüst nyakláncom medáljára esett. Óvatosan megérintette az ujjával. – Szép.

Az volt. A medál két vastag angyalszárnyat formázott, egymásra hajolva, úgy hogy az egyik kissé fedte a másikat. – Köszönöm! – A tarkómon hirtelen felálltak a pihék, és úgy éreztem, mintha valami lyukat égetne a lapockáim közé. Lassan megfordultam, tekintetem végigfutott a környezetem minden egyes centiméterén. Rengeteg ember volt a környéken – egyesek egyszerűen csak sétáltak az utcán, mások ki-be járkáltak az üzletekből. De senki sem tűnt ki. Úgy látszott, senki sem vesz tudomást rólam. Ez a szarság a titokzatos Smithszel kibaszottul megzavarta a fejemet, paranoiássá tett.

– Mi a baj? – kérdezte Blake.

Minden kifejezést letörölve az arcomról, visszafordultam felé. – Mintha a nevemet hallottam volna. – Hátrafeszítettem a vállamat. – Lejárt a szünetem. Viszlát! – Elhaladtam mellette, és egyenesen a bárba sétáltam, megkönnyebbülve, hogy nem követett. Blake Mercier lehet, hogy sétáló, beszélő kísértés, de nem nekem való.

Sarah elkomorult az üres poharak gyűjtögetése közben, ahogy meglátott valamit az arcomon. – Minden rendben?

– Igen – mondtam.

– Nem, nincs! És el fogod mondani, hogy miért! – Ezt a heves arckifejezést már sokszor láttam korábban – ez azt jelentette, hogy nem fog meghátrálni. Így aztán tényleg nem volt meglepő, hogy még aznap megjelent a lakásomon. Gyakorlatilag berontott, miközben azt mondta: – Valami történik veled! Ne mondd, hogy nem úgy van, Kensey! Nem veszem be!

Lemondó sóhajjal belesüppedtem a kanapéba, és összeszedtem magam alá a lábaimat. Őszintén szólva, megkönnyebbülés lenne elmondani valakinek a Smith-helyzetet. Az ezzel járó stressz szinte mázsás súllyal nyomta a mellkasomat. Kezdetben két okból nem említettem senkinek – egyrészt, mert hozzá voltam szokva, hogy egyedül lapátoljam el a saját szaromat. Másrészt pedig nem is fogtam fel rendesen, hogy mi történt; egyszerűen túl szürreálisnak éreztem az egészet.

Szürreális vagy sem, megtörtént, és nem hagyhattam figyelmen kívül. – Meg kell ígérned, hogy ezt egy léleknek sem fogod megismételni!

Sarah kissé megnyugodva bólintott, és kényelembe helyezte magát a fotelben. – Oké, mondd el!

A nyelvem végigsiklott a fogaim elején. – Egy héttel ezelőtt kaptam egy e-mailt. Illetve az álnevem kapott egyet. Egy olvasótól érkezett, John Smithtől. Egy linket tartalmazott egy weboldalhoz, ami egy internetes közösség íróknak, hogy megosszák a történeteiket. Az egyik története... rólam szólt, Sarah!

Oldalra billentette a fejét. – Rólad?

– Nagyjából. A szereplő neve Kelsey Irons volt, és „Tina Bowden” álnéven írt horrorkönyveket. Kelsey apja, és nem a mostohaapja, sorozatgyilkos volt. Annyi részlet volt benne az életemből – a zaklatás, a gót korszak, sőt még az is, amikor egy rabló késsel fenyegetett. Egyetlen valódi név sem hangzott el – még Michaelé sem. De ez az én életem volt.

Sarah döbbenten fújta ki a levegőt, arca megfeszült az aggodalomtól. – Van még más is – találgatott.

– A történet vége több mint furcsa volt.

Nagyot nyelve, Sarah megdörzsölte a torkát. – Maga a helyzet is elég furcsa.

– A történet a halálommal ért véget. Az utolsó fejezetben meghaltam, amikor kést fogtak rám. Mint tudod, ez két évvel ezelőtt volt. A történetben nem úsztam meg mindössze egy vágással az ajkamon. Többször is halálra szúrtak.

– A jó édesanyját! – Beletúrt a hajába. – Szerinted Smith az, aki ezt tette veled? Hogy azt kívánja, bárcsak megölt volna azon az éjszakán?

– Gondolkodtam rajta, de nem hiszem. Amikor aznap este ellenálltam, és a rabló megvágott, kiborultak, és elmenekültek. Még mindig azt hiszem, hogy csak ki akartak rabolni.

– De lehetséges, hogy Smith – ha egyáltalán ez az igazi neve, ami nem valószínű – azt kívánja, bárcsak megöltek volna azon az éjszakán.

– Vagy csak rám akar ijeszteni. Személy szerint inkább ezt hiszem.

Megdörzsölte a combját. – Voltál már a rendőrségen?

– És mit mondjak? „Üdv, valaki írt rólam egy cikket”. Tényleg azt hiszed, hogy érdekelni fogja őket? Még ha úgy is lenne, mit tehetnének? Semmi illegális nincs abban, ha valaki olyan történetet ír, ami hasonlít az élettörténetemhez. Gondoltam arra, hogy kapcsolatba lépek a weboldallal, hogy vegyék le, de a történet nem sérti a feltételeiket, így őket sem fogja érdekelni. Emellett a rendőrséghez fordulni azt jelentené, hogy lelepleződne, hogy önkiadásban adok ki könyveket. Kiszivárogna, hogy Michael Bale mostohalánya horrorkönyveket ír – Joshua gondoskodna róla, hogy ez így legyen. – A csodálatos féltestvérem a rendőrségen dolgozott. – Nem akarom, hogy a személyes szarságom megérintse a könyveket!

– Ha Smith sokat tud rólad, akkor vagy olyan valaki, aki itt lakik, vagy egy itt lófráló idegen, aki kérdezősködik rólad. Észrevettél valakit, aki itt lézengett?

– Nem. Ez az egyetlen kommunikáció, amit valaha is kaptam tőle, és az e-mail nem tartalmazott mást, csak dicséretet a könyveimről.

Előrehajolt. – Olvasd fel nekem az e-mailt!

Elővettem a telefonomat, és bejelentkeztem az e-mail fiókomba. – Itt van...

 

Kedves Nina!

Szeretném, ha tudnád, mennyire élveztem a könyveidet. Az olvasás a menekülésem, és rajtad keresztül egy csodálatos – bár félelmetes – világba menekülhettem. Általában nem szoktam kritikát írni, de az első könyved annyira tetszett, hogy ötcsillagos kritikát hagytam. A linket ennek az e-mailnek az alján mellékeltem. Kérlek, kérlek, kérlek, olvasd el! És kérlek, írj tovább, én pedig folytatom az olvasást.

A legjobbakat,

John Smith

 

Eltettem a telefonomat. – Az írói közösségben a Shadow nevet használja.

– Shadow – visszhangozta Sarah, összevont szemöldökkel. – Lehet, hogy Smith nem neked, hanem Nina Bowennek a megszállottja. Megpróbálhatott többet megtudni róla, aztán valahogy rájött, hogy az csak egy írói álnév – talán így jutott el hozzád, és nem úgy, hogy betört az életedbe, és ott felfedezte Ninát. Akárhogy is, ez rossz jel, mert ez azt jelenti, hogy megszállottja valakinek. – Sarah az arca belsejébe harapott. – Válaszoltál az e-mailre?

– A pokolba is, dehogy! – Még úgy sem, hogy erős kísértést éreztem, hogy megmondjam a fura pöcsnek, hogy keressen valami értelmesebb elfoglaltságot. – Nyilvánvalóan a figyelmemre vágyik – tőlem nem kap semmit!

Elhúzta a száját. – Le tudjuk nyomozni az e-mail címe alapján?

– Hacsak nem rendelkezel hacker-képességekkel, akkor nem, mert én biztosan nem.

Sarah válla megereszkedett. – Gondolod, hogy Smith egyike lehet a Seggfejeknek?

– Lehetséges. Nem ismernek el közülük valónak – az ő szemükben Bale gyereke vagyok, akárcsak Smith történetében.

– Joshua élvezné, ha pokollá tehetné az életed. – Sarah elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, az alsó ajkába harapva közben. – Ha ez a megszállottság rád irányul, és nem Nina Bowenre, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy honnan tudták meg, hogy író vagy. Tudod, hogy sem én, sem az anyád és a családom sem szólna soha senkinek egy szót sem erről. Smith valamilyen más módon jött rá. Betörhetett a lakásodba és átnézhette a laptopodat?

– Őszintén kétlem. A laptopomat és a jegyzetfüzeteimet biztonságos helyre rejtem. – A környéken nem volt alacsony a bűnözés. – Nem lenne lehetetlen megtalálni őket, de komolyan meglepődnék, ha valakinek mégis sikerülne rájuk találnia. Miután elolvastam az e-mailt, átnéztem az egész lakást. Semmit sem mozdítottak el vagy vittek el – elég megszállott vagyok ahhoz, hogy már régen észrevettem volna, ha mégis. Annak sincs nyoma, hogy valaha is babráltak volna a zárral.

– Különben hogyan jöhettek volna rá?

Sóhajtva megráztam a fejem. – Fogalmam sincs.

Sarah szeme elkerekedett. – Talán átnézték a kinti szemetesedet. Lehetséges, hogy kidobtál valamit, ami nyomra vezethette őket? Hallottam, hogy a zaklatók csinálnak ilyesmit.

Pislogtam. – Nekem nem zaklatóm van, hanem egy hátborzongató faszfej, aki fel akar idegesíteni és meg akar ijeszteni – ez nem ugyanaz. Ami pedig a szemetemben való kutakodást illeti? Lehetséges. Nem tudom. – A szemébe néztem. – Ezt tartsuk meg kettőnk között, Sarah! Clear nem tudhat meg erről semmit. Nem tudná jól feldolgozni, és nem akarom, hogy megint a szorongásoldó tablettákhoz nyúljon. A te családod pedig teljesen túlreagálná a dolgot. Hacsak nem eszkalálódik a helyzet, titokban tartjuk.

– Egy szót sem szólok! – Idegesen rágni kezdte a szája szélét. – Elmondod Michaelnek?

– Igen. – Beletúrtam a nedves hajamba. – Meg kell kérdeznem tőle, hogy a neki író emberek közül mutatott-e valaki érdeklődést irántam. Ha Smith csak azért figyel rám, mert Michael mostohalánya vagyok, akkor előfordulhat, hogy kapcsolatba lépett vele.

Sarah lassan bólintott. – Mikor találkozol legközelebb Michaellel?

– Szombaton. Addig csak annyit tehetek, hogy éber leszek.

– Én is ezt fogom tenni. – Elkomorult, mintha épp most jutott volna eszébe valami. – Ugye nem gondolod, hogy Smith Blake Mercier? Úgy értem, nekem nem tűnik olyan típusnak, aki ilyesmit tenne, de van benne valami sötét.

Egy pillanatra elgondolkodtam rajta. – Nem, nem hiszem, hogy ő az. Amikor Sherry bemutatott Kensey Lyonsként, őszintén meglepettnek tűnt. Egyáltalán nem rám számított. És amikor ma korábban beszélt velem, az a szörnyű érzésem támadt, hogy valaki figyel a hátam mögül.

Összevonta a szemöldökét. – Miről beszélt veled?

– Nem tudtam eldönteni, hogy beszélgetni próbált-e, vagy egyszerűen csak bosszantani. Próbáltam a jelenetre koncentrálni, amit éppen írtam, ő pedig láthatóan sértésnek vette, hogy lefoglal a munka. Azt mondta, hogy nem szabadna durciznom, csak azért, mert szerinte nem jó, hogy a bárban dolgozom.

Sarah-nak tátva maradt a szája. – Durcizni?

– Azt. Ó, és folyamatosan rágta a fülem Libby hazugsága miatt, miszerint felvágtam az ereimet. Még a csuklómat is megfogta, hogy megnézze, van-e rajta heg.

Sarah visszasüllyedt a székbe, és összeszorította az ajkát. – Akar téged. Ez nem kérdéses. És jól is teszi. Lenyűgöző vagy, még a fura, felemás szemeiddel együtt is – ugratott.

Felhorkantam. – Hagyd már ezt, Sarah! Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, épp azon töröd a fejed, hogy összeboronálj minket, de ez a pasi nem nekem való. Meg egyébként is, épp elég bajom van most anélkül is!

Kijózanodott. – Ki fogjuk deríteni, ki az a Smith, Kensey!

– Igen, úgy lesz. – És akkor a gerincére taposok. Ismételten. Lehetőleg síbakancsban.

Miután Sarah elment, bezártam az ajtót, majd elhúztam az ablakot. Az ég sötétedni kezdett, árnyékokat vetve mindenhová. Óvatosan végigsiklottam a tekintetemmel az alattam elterülő látványon, de senkit sem láttam. Őszintén szólva, kételkedtem benne, hogy Smith odakint lenne, de fogadni mertem volna, hogy azt akarja, hogy aggódjak a gondolattól, hogy minden lépésemet figyelik. Mintha hagynám, hogy egy árnyékban gyáván sunnyogó seggfej félelmet keltsen bennem. A pokolba is, kurvára nem! Ha egyszer már szemtől szemben álltál egy gyilkos szociopatával, nem sok minden maradt a világon, ami meg tudna ijeszteni.

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

 

Kifogyva a Tylenolból, pénteken, munkából hazafelé menet megálltam a vegyesboltban. A fejem a nap nagy részében lüktetett, és mostanra már pokolian morcos voltam. Cade mindig nevetett azon, hogy a „túl” világában élek, amikor rosszkedvű vagyok. Minden vagy túl sok volt ebből, vagy túl kevés abból. Most éppen minden idegesített – a légkondicionáló túl hidegnek tűnt, a háttérzene túl hangosnak, a citrusos tisztítószer illata pedig túl erősnek.

Valójában a fejfájás nem volt meglepetés. Nem aludtam valami jól. Az agyam nem akart kikapcsolni éjszaka. Túl sok kérdés kavargott a fejemben Smithszel kapcsolatban. Leginkább a válaszok hiánya zavart. Az egyetlen dolog, ami enyhülést hozott, az az írás volt. El tudtam tűnni egy másik világba, ahol nem volt Smith.

Teljesen elkészültem az új könyvem első vázlatával, ami többnyire csak a történet vázát jelentette. Most már csak ki kellett dolgoznom. Szerveket és izmokat adni neki. De előbb szükségem volt némi fájdalomcsillapításra.

A cipőm nyikorgott a csempepadlón, miközben végigsétáltam a gyógyászati cikkek során, és a polcokat fürkészve kerestem a... aha! Levettem egy doboz Tylenolt a polcról, majd egy üveg vizet az üzlet hátsó részében lévő hűtőből.

Ahogy a kassza felé tartottam, észrevettem egy törékeny, őszülő és nagyon ismerős férfit. Elmosolyodtam. – Szia, Bill!

Elfordult az újságok és magazinok állványától, hogy rám nézzen. A helyi pék a régi – és kedvenc – tanárom férje volt. Hatalmas vigyort villantott rám. – Kensey, drágám, hogy vagy?

– Remekül. És te?

Megveregette a vállamat. – Elég jól. Sylvie szeretne látni téged, ha lenne rá lehetőséged, hogy beugorj.

– Úgy lesz! – Az üveget a könyököm hajlatába dugva, lustán a tenyeremhez ütögettem a tablettás csomagot. – Hogy van?

– Jól, jól. – Összevonva a szemöldökét, közelebb lépett. – Figyelj, azt akartam, hogy tudd... egy Blake Mercier nevű fickó kérdezősködött rólad.

– Tényleg?

– Ó, igen! Tudni akarta, hogy ismerlek-e; milyen benyomásom van rólad; kapcsolatban állsz-e Bale-lel; tudtam-e, hogy drogfüggő vagy. Már a gondolatra is felhorkantam.

Hmm. Úgy tűnik, hogy Blake vagy kételkedett Libby állításaiban, vagy olyan mocskot keresett, ami indokolttá tehetné, hogy kirúgjon.

– Mondtam neki, hogy ha kérdései vannak, kérdezzen téged – tette hozzá Bill. – Feltételezem, nem tudod, miért keltetted fel az érdeklődését.

– Megvette Skinner részét a CCC-ben és a bárban is. Információt akar az összes ott dolgozó emberről.

– Áh! Ó, volt még valami más is. El is felejtettem, amíg Blake nem jött ide szaglászni. Nem ő az egyetlen, aki érdeklődést mutatott irántad. Néhány hónapja egy fickó bejött a pékségbe, és azt állította, hogy egy klubban találkozott veled, és elvesztette a számodat, ezért remélte, hogy felkutathat téged.

– Tényleg? – mondtam elnyújtva, a gyomrom pedig összeszorult. Nem adtam meg a számomat véletlenszerű idegeneknek.

– Elég ártatlannak tűnt, és úgy beszélt rólad, hogy azt hittem, tényleg ismer téged, de valami nem stimmelt vele. Nem hiszem, hogy riporter volt. Nem említette Bale-t. Csak te érdekelted.

A csomó a gyomromban egyre jobban összeszorult.

– Miféle dolgokat akart tudni?

– Azon kívül, hogy megkérdezte, hol laksz, nem igazán tett fel közvetlen kérdéseket. Olyanokat mondott, hogy „ó, fogadok, hogy vad gyerek volt”, vagy „gondolom, nehéz lehetett neki felnőni”.

– Információkat kért tőled.

– Igen. Megjátszottam a hülyét, és azt mondtam, hogy nem ismerlek jól. De úgy gondoltam, tudnod kell.

– Köszönöm! – paskoltam meg a kezét. – Hogy nézett ki?

– Sűrű, sötét haj. Kancsal szemek. Rengeteg pattanásos heg. Azt mondanám, hogy a húszas évei végén járhatott.

Kényszerítettem magam, hogy kifejezéstelen maradjon az arcom, még akkor is, amikor hideg ujjak suhantak végig a gerincemen. – Figyelni fogom, hátha úgy dönt, hogy újra felbukkan. Vigyázz magadra, Bill! És üdvözlöm Sylvie-t.

Még mindig émelyegve a pulthoz mentem, és kifizettem a tablettákat és a vizet. Miután végeztem, lenyeltem két Tylenolt, majd a dobozt és az üveget a táskámba gyömöszöltem. Fel kell hívnom Sarah-t, gondoltam, miközben elhagytam a boltot, és a kocsim felé indultam. Ő majd...

Egy autó simán megállt, a motor dorombolt, mint egy párduc. Az ismerős fekete Maserati volt. A fenébe! A pulzusom felgyorsult, a gyomrom pedig bukfencet vetett. Megdermedtem, amikor az automata ablak leereszkedett. És ott volt Blake. Rám nézett, a szemei olvashatatlanok voltak. – Szállj be!

Pislogtam. – Tessék?

– Beszélnünk kell!

Felsóhajtottam. – Nézd, tudom, hogy nem vagy elragadtatva attól, hogy a bárban dolgozom, de...

– Ez nem erről szól!

– Akkor mit akarsz?

– Ahogy mondtam, beszélnünk kell! – Megrántotta az állát az anyósülés felé. – Szállj be!

Be volt tépve? – Nem!

A szemöldöke felemelkedett – volt benne valami kihívó. – Ideges vagy?

– Nem! – Büszke voltam arra, hogy mennyire meggyőzően hangzott, tekintve, hogy ez egy totális hazugság volt. – De nem szoktam olyan srácok autójába beszállni, akiket nem ismerek. – Még akkor sem, ha egy részem kíváncsi volt, miről van szó.

Bámult rám, az arcán megrándult egy izom. Aztán a motor leállt, és a kocsiajtó kinyílt. A szívem a bordáimhoz csapódott. Kecsesen kibontakozott a kocsiból, és felém lépkedett. A jó öreg szexuális energia lángra lobbant közöttünk. Melegség bugyborékolt az alhasamban, és elárasztott.

Kényszerítettem az izmaimat, hogy ne feszüljenek meg, és valahogyan egyenletesen tartottam a légzésemet. Nehéz volt, mert miközben fölém tornyosult, szemét a számra szegezve, én... fenyegetve éreztem magam. Nem fizikailag fenyegetve – nem hittem, hogy bántani akarna. De fenyegetve éreztem magam, mint nő. Veszélyesen csábító volt, és mintha a DNS-ébe kódolták volna azt az élvezetesen domináns jellemvonást.

– Szállj be a kibaszott kocsiba, Kensey! – suttogta. Mentolos lehelete végigsiklott az arcomon.

– Szó sem lehet róla!

A szája csak egy kicsit szorult össze. A tekintete körbe-körbe cikázott, majd megállapodott az étkezdén.

– Akkor ott beszélünk!

Nemet kellett volna mondanom neki. Be kellett volna szállnom a kocsimba, és elhajtani. De nem tettem. Nem tudtam. A fenébe, kíváncsi voltam. Miért volt itt? Mit akart? Ha elsétálok, ez az egész dolog egész nap a fejemben fog motoszkálni, mert igen, ennyire idióta voltam.

Követtem őt az étterembe. Benyomta az ajtót, és intett, hogy lépjek be először. Beléptem, és kávé, grillezett hús és sült hagyma illatával találtam magam körülvéve. Nem volt sok ember. Egy rendőr, néhány kamionos és egy anya két gyerekkel.

Blake a derekamra tett kézzel egy fülkéhez vezetett. Ahogy lecsúszott a velem szemben lévő párnázott ülésre, átkoztam magam, amiért hagytam, hogy átvegye az irányítást. Nekem kellett volna kiválasztanom a fülkét, gondoltam. Most már késő.

Kétlem, hogy az étkezde lenne a megszokott közege, mégsem tűnt oda nem illőnek, és feszélyezve sem érezte magát. Ahogy néztem őt ott ülni, ahogy olyan irigylésre méltóan jól érezte magát a bőrében, azon tűnődtem, hogy vajon létezik-e valaha is valami, ami kizökkenti a nyugalmából.

A pincérnő gyorsan megjelent. Még az iskolából ismertem Nancyt. Olyan természetesen flörtölt, mint ahogyan lélegzett, és pezsgő személyiségével képes volt kiszívni a levegőt a szobából, de ártalmatlan volt. És házas.

A mosoly, amit Blake-re villantott, olyan ragyogó volt, hogy a fickó valószínűleg a seggére esett volna, ha állva marad. – Szia, mit hozhatok?

Blake nem nézett rá, amikor válaszolt: – Csak kávét. – Kérdőn felvonta felém a szemöldökét.

Úgy tűnt, Nancy végre engem is észrevett. – Szia, Kensey! Mit szeretnél?

Kihúztam egy szalvétát a tartóból, és lesöpörtem vele a sódarabokat az asztallapról, miközben azt mondtam: – Csak kávét, köszönöm! – Megvártam, amíg Blake-kel kettesben maradtunk, mielőtt megkérdeztem: – Miért vagyunk itt? – Tudatában annak, hogy természetellenesen mozdulatlan vagyok, kényszerítettem az izmaimat, hogy ellazuljanak.

– A múltkor nem válaszoltál rendesen a kérdésemre. Azt kérdeztem, hogy ki neked Cade.

Felsóhajtottam. – Ahogy mondtam, ő fontos nekem.

– Ez sok mindent jelenthet.

– Igazad van, jelenthet.

Az ujjait a csuklóm köré kulcsolta, és a fenébe is, ha nem volt olyan, mintha áramütést kaptam volna. – Csak egy kicsit fáj, ugye?

Igen, fájt. Lehet, hogy ez a dolog köztünk csak kémia, de azok a vegyületek bizony ütősek voltak. Egek, de meleg volt itt.

A hüvelykujja végigsimított a pulzusomon. – Még csak nyoma sincs hegnek ezen a bőrön. Pokoli jó plasztikai sebészt találtál.

– Az ára túlzó volt, de határozottan megérte.

Az ajkai megrándultak – egy vigyor, ami túl gyorsan eltűnt ahhoz, hogy biztos lehessek benne, hogy valaha is ott volt. Elengedett, hátradőlt, és egyik karját a fülke háttámlájára fektette. – Téged tényleg nem érdekel, mit gondolnak rólad az emberek, igaz?

– De igen, ha olyan valakiről van szó, aki fontos nekem.

Nancy újra megjelent, majd egy újabb megawattos mosolyt villantva Blake-re, kitöltötte a kávét. Kicsit csalódottnak tűnt, amikor a férfi nem fordított rá figyelmet. Túlságosan lefoglalta, hogy a szememben keressen... valamit.

Gőz szállt az arcomba, ami egyáltalán nem segített a kipirult arcomon. Miután Nancy elsétált, felkaptam egy zacskó cukrot, és megráztam. – Mi ez az egész?

Felemelte a bögréjét, és belekortyolt; a szemöldöke összehúzódott. – A te kávéidnak jobb az íze. – Kicsit megdöntötte a fejét. – Cade a pasid?

– Ő nem eladó, sajnálom.

– Ezt nemnek veszem, különben egyenes választ adtál volna.

Cukrot öntöttem a csészémbe, majd megkevertem a kávét a kanalammal. – Ha egyenes válaszokat akarsz, mondd meg egyenesen, hogy miért vagyunk itt!

Az ujjaival dobolt a csészéjén, miközben teltek a csend másodpercei. – Tudod, mi volt az egyik első gondolatom, amikor megláttalak a CCC-ben? Arra gondoltam, hogy Jézusom, az a kibaszott száj. Telt. Húsos. A legcsábítóbb átkozott dolog, amit életemben láttam. A kis sebhely csak még csábítóbbá teszi. Komolyan mondom, teljesen elkápráztattál. Hálószobaszemek, dugni való száj, feketecseresznye színű haj, hihetetlen mellek, domborulatok pontosan ott, ahol szeretem. – Szünetet tartott. – Azért vagyunk itt, mert kívánlak, és tudnom kell, hogy Cade vagy bárki más az utamban áll-e.

Menetrend szerint a hormonjaim felhullámoztak. Nagyot nyeltem, a gyomrom összeszorult. – Az áll az utadban, hogy rossz véleménnyel vagy rólam. – Több önbecsülésem volt annál, mint hogy ágyba bújjak valakivel, aki puszta ellenszenvvel tekint rám. – És aztán ott van az a tény, hogy nem kedvellek.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem tudlak úgy megdugni, hogy sikoltozz.

A pulzusom felgyorsult. Gyors pillantást vetettem a körülöttünk lévő emberekre. Senki sem hallotta a countryzene, Nancy nevetése és a gyerekek veszekedése felett.

A tekintetem visszaugrott rá, amikor a mobilja csörögni kezdett. Elővette a telefonját, kinyomta a hívást, majd a készüléket az asztalra dobta. Be kellett ismernem, valahogy tetszett, hogy a teljes figyelmét nekem szentelte.

– Hol is tartottunk? – Megdörzsölte az állát. – Á, igen, arról beszéltünk, hogy sikoltozásra késztetlek.

– Én nem sikítok! – Cade „csendes élvezőnek” nevezett, mert hajlamos voltam elcsendesedni közvetlenül a kielégülés előtt. Amikor együtt voltunk, ezt kihívásnak tekintette, elszánta magát, hogy egy nap rávegyen a sikításra... és láttam, hogy Blake is hasonlóan kihívásnak érezte.

– Most azon tűnődöm, vajon azért van-e ez, mert természetednél fogva nem vagy sikoltozós... vagy nem engeded el magad igazán, amikor valakivel vagy. – Belekortyolt a kávéjába. – Nem hagyom, hogy bármit is visszatarts, amikor benned vagyok, Kensey! Ezt talán előre tudnod kellene.

A figyelmeztetés nem volt szükséges. Már most tudtam, hogy ő egy olyan fickó, aki minden válaszomat megköveteli. Kár érte, hogy nem fogja megkapni, amit akar. – Úgy beszélsz erről, mintha ez előre eldöntött dolog lenne.

Megvonta a vállát. – Azt követem az életben, amit akarok, és nem állok le, amíg meg nem kapom. Most éppen téged akarlak. A farkam azóta kemény, mióta csak megláttalak. Van benned valami, Kensey... nem tudom, mi az, de te vagy itt fent. – Megkocogtatta a halántékát. – Az, hogy kihozzalak innen, komoly gondot okoz nekem.

– Talán nem próbálkoztál eléggé.

Előrehajolt, és egy oktávval lejjebb halkult a hangja, amikor azt mondta: – Mondd, hogy egyáltalán nem gondoltál rám, mióta utoljára beszéltünk!

– Nem tehetem – ismertem be szégyenkezés nélkül. – Azt sem mondhatom, hogy a rólad való gondolkodás nem vezetett oda, hogy eltöltöttem egy kis időt a vibrátorommal. – Fuldokolni kezdett a kávéjától, én pedig elrejtettem az önelégült mosolyomat. – De látod, jobban szeretem a vibrátoromat, mint a férfiakat. Kemény marad, nem várja el tőlem, hogy főzzek, nem bitorolja a távirányítót, és mindig pontosan eltalálja a megfelelő pontot. – Megvontam a vállam, és felvettem a bögrémet.

– De nem tudja úgy nyalogatni vagy szopogatni a csiklót, mint én.

Ekkor én kezdtem el fuldokolni a kávémtól. – Kezdünk eltérni a tárgytól. Nézd, nem akarok belegyalogolni a büszkeségedbe, de őszinte leszek veled, hogy mindketten tisztába legyünk a helyzettel: nem akarok tőled semmit!

Az arckifejezése hazugnak nevezett. – Pontosan azt akarod, amit én is, Kensey; azt akarod, hogy most azonnal hazavigyelek, és olyan nyersen megdugjalak, hogy napokig érezz utána.

A puncim megfeszült ezekre a szavakra – a testem annyira könnyen reagált rá, hogy az már kínos volt.

– Aztán elmennél, és soha többé nem látnálak – tippeltem.

Nem tagadta. Abban a pillanatban Cade jutott eszembe róla, aki rögtön a szexet erőltette, megkerülve az ismerkedési fázist. Cade azért tette ezt, hogy elkerülje a nyitottságot. Számára a szex szinte pajzs volt. Nem voltam biztos benne, hogy ugyanez igaz Blake-re is, de azt tudtam, hogy olyasvalakivel van dolgom, aki nem akar kapcsolatot teremteni másokkal.

Valamikor én is hasonló voltam. Ragaszkodtam az egyéjszakás kalandokhoz, hogy elkerüljem az érzelmi közelséget. Nem azért, mert féltem tőle, hanem mert a megismerkedés a múltad és a neveltetésed megosztásával járt. A zűrös családi helyzetemet nem szívesen osztottam meg. És az emberek nem mindig maradtak mellettem, amikor meghallották, hogy a barátnőjük mostohaapja harminckét nőt gyilkolt meg.

Szóval, igen, elzárkóztam a kapcsolatoktól. De aztán egy nap úgy ébredtem egy idegen lakásban, hogy egyáltalán nem emlékeztem, hogyan kerültem oda, vagy a mellettem lévő srácra. Még csak egy halvány emlék sem. És ez megrémített. Amikor elmondta, hogy még csak nevet sem cseréltünk, olyan rohadt dühös lettem magamra. Persze, megmondta a nevét... és a vér ekkor eltűnt az arcomról, hiszen felismertem, hogy egy helyi drogdíleré. És ez rávilágított arra, hogy mennyire figyelmetlen voltam.

Egy vadidegenre bíztam a biztonságomat, miközben – tekintve, hogy tökrészeg voltam – annyira sebezhető voltam, hogy bármi történhetett volna velem. És mivel semmire sem emlékeztem, fogalmam sem volt, mi történt. Soha nem kaptam volna vissza azokat az órákat; soha nem tudtam volna pontosan, hogyan telt az éjszaka. Ott és akkor eldöntöttem, hogy elég volt; többet érek, és rendbe fogom tenni a dolgaimat. És meg is tettem.

– Még ha akarnék sem tudnék párkapcsolatot nyújtani neked – mondta Blake.

– Nem tudom, hogy ez mit jelent, és nem is kérdezem. Azt viszont tudom, hogy ha neked ilyen könnyű lesz elsétálni egy dugás után, akkor elég könnyű lesz elsétálni anélkül is, hogy egyáltalán megtörténne.

– Elméletileg. De ami köztünk van, annak semmi köze a logikához – ez tisztán elemi. – Enyhén oldalra döntötte a fejét. – Miért menekülsz előlem, Kensey?

Felborzolódtam. – Nem menekülök előled!

– Dehogynem. Akkor is ezt tetted, amikor először megláttál. A bár előtt, a szünetben. És most is készen állsz rá, hogy újra megtedd. Miért?

Úgy beszélt velem, mint egy ijedős lóval, vagy ilyesmi. Mindössze hűvös és összeszedett voltam. És nem menekültem előle. Csak gyorsan sétáltam. – Nem lennél jó nekem.

– Nem, nem lennék – értett egyet könnyedén, sértődés nélkül. – Szóval azt mondod, hogy önfenntartásból menekülsz előlem?

– Ez nem menekülés. Ez bölcsesség.

– Bölcs dolog távolságot tartani tőlem – értett egyet. – De vajon ezt akarod?

Nem. Amit én akartam, az ő, egy ágy és egy csomag óvszer volt. De ez azt jelentette volna, hogy visszatérek a régi önmagamhoz, és én megesküdtem, hogy végeztem azzal az életmóddal. Ezért azt hazudtam: – Igen, ezt. – Lassan felálltam, nem akartam úgy tűnni, mintha menekülnék. – Mennem kell!

Felállt, felkapta a telefonját, és az utamba siklott. Nem szólt semmit. Csak merengő szemekkel bámult rám. Ahogy teltek a másodpercek, a levegő olyan feszültségtől feszült meg, amitől szinte megremegtem.

– Adj nekem egy éjszakát, Kensey! – Durva, morajló suttogás volt, amely mindenféle mocskos dolgot ígért, és a kísértés varázsát szőtte körém. – Nem akarod tudni, milyen lenne? Nem akarod tudni, milyen jó lenne?

Elég jó elképzelésem volt arról, hogy pontosan milyen lenne. Egy páratlan, felejthetetlen, észbontó találkozás. Aztán félredobna. – Köszönöm a kávét! – Elnyomultam mellette, és az ajtóhoz mentem. Odakint egyszer átvizsgáltam a környéket, és az utcákat meglehetősen üresnek találtam.

– Keresel valakit?

Blake kérdésére félig megfordultam. Aztán azt kívántam, bárcsak ne tettem volna, mert a szemei intenzitása képes volt megállítani.

A keze az állkapcsomra ereszkedett. – Igazad van, hogy menekülsz előlem, Kensey!

– Nem menekülök! – préseltem ki magamból.

– Futás, gyaloglás. – Megvonta a vállát, mintha a különbségtétel jelentéktelen lenne. – De komolyan gondoltam, amit mondtam: Soha nem állok meg, amíg meg nem kapom, amit akarok! – A hüvelykujja végigsimított az alsó ajkamon. – Meg foglak kapni! Jó lesz, Kensey. Kibaszottul jó.

– Nem, tényleg nem lesz az. Szar vagyok az ágyban.

Erre egy teljes, pokolian szexi mosolyt kaptam, ami telibe talált. – Hmm! Ezt valahogy kétlem. – A keze leesett. – Hamarosan találkozunk, Kensey! – Azzal elsétált. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet, amíg az ki nem szökött belőlem.

A kocsimhoz mentem. Remegő kézzel, ügyetlenül próbáltam kinyitni az ajtót, majd beszálltam, teljesen elkeseredve mind rajta, mind magamon. Rajta, mert egyszerűen nem akart meghátrálni, és magamon, mert tetszett, hogy nem hátrál meg olyan könnyen. Tényleg, néha én magam voltam a saját legnagyobb ellenségem.

Éppen bekattintottam a biztonsági övet, amikor csörögni kezdett a telefonom. Látva, hogy Sarah az, felvettem: – Szia!

– Csak ellenőrizni akartam, hogy épségben hazaértél-e, és minden rendben van-e.

Elmosolyodtam, felmelegedve ettől. – Még nem vagyok otthon. Beugrottam a boltba. Bill is ott volt. – A mosolyom elhalványult, miközben megdörzsöltem a tarkómat. – Szerinte valaki, aki nagyon hasonlít Ricky Tate-re, bement a pékségébe, azt állítva, hogy ismer engem.

Sarah zihált. – Az a kis pöcs!

Igen, egy kis pöcs volt. Tizenkilenc éves volt, amikor szembeszállt velem az iskola előtt. Valami kibaszott oknál fogva a srác teljesen meg volt győződve arról, hogy ő Michael Bale biológiai fia. Meg volt győződve. Megvetett, amiért átvettem a helyét Michael szeretetében, és úgy gondolta, mindenkinek tudnia kell, hogy csaló vagyok. Ez egy teljesen elcseszett helyzet volt. Ki akarná, hogy az apja sorozatgyilkos legyen? Úgy tűnik, Ricky akarta.

Beszéltem Michaelnek róla, és ő azt mondta, hogy Ricky leveleket küldött neki, amelyekben ugyanezt állította. Mivel Michael terméketlen volt, a legcsekélyebb esélye sem volt annak, hogy Ricky a fia lenne. Ricky állítólag megdöbbent és felháborodott azon, hogy Michael nem fogadta el őt gyermekének. Talán azt gondolta, hogy mivel Michael olyan könnyen elfogadott engem a gyermekének, ugyanezt teszi másokkal is.

Nos, nem így volt.

És ez eléggé felbosszantotta Rickyt ahhoz, hogy küldött nekem néhány nagyon szemléletes levelet. Néhányban azért szidott, mert „elloptam” az apját. Másokban úgy beszélt, mintha testvérek lennénk, és magamhoz ragadnám az összes szülői figyelmet. Ez enyhén szólva is furcsa volt.

Aztán hirtelen visszalépett. Nincs több levél, nincs több konfrontáció, nincs több kapcsolatfelvétel Michaellel. Ricky nem foglalkozott velem többet... egészen mostanáig.

– Hát, ez csakis ő lehet – mondta Sarah. – Smithnek kell lennie.

– Ennek lenne értelme. Smith nem vette bele a Buchanan-szöget a hátteremben. A történetben a szociopata az apám. Ricky elméje egy furcsa hely, ahol néha a testvére vagyok, máskor meg egy totális szélhámos. – Megcsíptem az orrnyergemet. – Majd holnap beszélek erről Michaellel. – A részmunkaidős munka azt jelentette, hogy a hétvégék az enyémek voltak.

– Holnap hatkor végzek a munkával. Egyenesen hozzád megyek, és elmesélheted, mit mondott.

– Persze.

– Menj más útvonalon haza – úgy hallottam, meg kell változtatni a szokásokat, ha van egy zaklatód!

Felsóhajtottam. – Engem nem zaklatnak!

– Elég közel van ahhoz, hogy számítson. Holnap találkozunk!

A hívás megszakadt, ezért visszadugtam a telefont a táskámba. Őszintén kételkedtem abban, hogy ma este könnyen el fogok aludni. De nem Smith járt a fejemben. Hanem Blake.

Pontosan azt akarod, amit én is, Kensey; azt akarod, hogy most azonnal hazavigyelek, és úgy megdugjalak, hogy napokig érezz utána.

Ezt akartam. Egyik kezemmel megdörzsöltem az arcom, és felnyögtem. A gyomrom még mindig remegett, a melleim sajogtak, és kínosan nedves voltam. Ha ezt megtehette velem néhány szóval és szexualitással töltött pillantással...

Elharaptam egy káromkodást, és benyomtam a kulcsot a gyújtásba, azt kívánva, bárcsak soha ne pillantottam volna meg ezt a jóképű rohadékot.